Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

A bölcs filozófus. Unamunot, a hires spanyol bölcsészhez az egyik diák egyszer azzal a kéréssel for­dult, mondjon neki egyet­­mást Darvinról. A bölcsész nem akart sehogy se kötélnek állni. Végül aztán hosszabb magyarázatba fogott, amelyet így fejezett be: — Valamit mondok még magának, fiatalember. Nem az a legrosszabb, hogy az ember a majomtól származik, hanem az, hogy megint azzá lesz. A gólyahuzás útja. Egy angol lapban Skov­­.gaard dán tudós elmondja, hogy 15 év alatt kb. 120.000 gólya szállott el Dániából. Észleletei szerint a követke­ző irányban vándoroltak el: a Berlin mellett levő Havel tavak fölött Csehszlovákián és Bukovinán át a Balkán fölé, aztán a Boszporusz felé. In­nen Egyiptomba, aztán egy kis szünet után lejjebb a Ni­lus völgyébe húznak és aztán következik a nagy út Natálba -és a Кар-földre. Az egész út Dániából a Kap-földig 12.000 km. A gólyáknak erre átlag két hónap szükséges, augusz­tus közepétől október kö­zepéig. Irodalom. — Hallottad Jenő barátunk megint írt egy regényt. — És ki a hőse? — Természetesen a kiadó, aki vállalkozott a könyv kia­dására. Sikerült kísérlet. — Tanár ur, az Istenért, siessen, most telefonáltak, hogy a laboratóriuma a leve­gőbe repült. — Köszönöm az értesítést. Úgy látszik, sikerült a kísér­letem. Udvariasság. — Teringette. Megint elsza­ladt a nyúl. Azt hiszem, egy kissé túl balra lőttem. — Ugyan már. A lövés ki­tűnő volt, csak a nyúl ment egy kissé túl jobbra. A gazdag özvegy. Betörő: — Ne ijedjen meg, Asszonyom, nem az életét, akarom, hanem csak a pénzét. — No ezt mindjárt gondol­hattam volna, hogy maga sem különb, mint a többi férfi! Takarodjék azonnal! —■ Ki volt? Sári néni, ki volt? Nem ismeri? Nem, nem ismerte. Mit törődött vele. Mikor elment az ura, magára hagyta ebben a kavargó világban. Nem fontos semmi egyéb. Csak a Józsi. Csak ő, aki már nincsen. Ilka futott. Futott a sötétben, szédülten. Kétségbeesve, hogy nem éri utói. Gyermeki, furcsa reménységgel, hogy nem is lehet utolérni. A dombtetőn majdnem beleütközött. Lihegve tört fel belőle a kérdés: — De hát — ki maga? És akkor — az idegen megszólalt. Megszólalt egyszerűen, a világ legmindennapibb hangján. — Csak nincsen valami baj, hogy így futott? Nem jó a hegyen felfelé szaladni. — Ilka alig látta. Csak árnyék volt, mint a fák. Mégis érezte szánakozását. — Ki lennék? Csak mint a többiek. Sok, sok vándor. Nem szabad így remegni. Maga fiatal, ne a csillagokba nézzen. Milyen meleg a lámpafény ott, a kicsi ablakokban. —• Az én szobámban nem ég a lámpa. — Mert nincs aki meggyújtaná. — Az apám... —• Ő már más lámpásokat gyújtogat. Ébredjen fel. Éjszaka van itt, sötét van és hűvös. Majd a maga lámpáját is meggyújtja valaki... — Nem lehet. Nem gyújthatja már senki többé, hogy ki­lobbant. Azon az estén, mikor az apám hívta a temetőt. Az otthoni temetőt, ahol a fűzfalomb öleli a sírokat. Ahol olyan egyszerű minden, a halál — és az élet is. Mondottam már, ébredjen fel. Nyissa fel a szemét. A temető csak jelkép. — Jelkép? — Akadozva, hitetlenül. —• Az. A pihenésé, a nagy megnyugvásé. És a múlandóságé. Ahová a megbánást visszük meg a könnyeinket. Virágot és em­lékezést. A temető az élőké. A halottak hazatérnek. — Hogy mondta? — Nem hallotta még sohasem, ha mondják: megtért. Ha­zatért, hazatalált. Nem kell vonatjegy, sem útlevél. Miért gyötri magát? A fák bólogattak. Sötétlombú üzeneteket küldözgettek. Hiszen csak a szél himbálja őket. De a szél —• honnan jő a szél? Ki tudja azt? A meteorológusok? Sohasem fogom megtanulni, hogyan magyarázzák. Nem lehet mindent megmagyarázni. Só­hajtás, sejtés — válasz? —i De én... én nem tudtam hazasegíteni. Az utolsó kí­vánsága ... — Maga nem. — A szél erősödött. — Kicsi ember. De más. — Ki? — Suttogva. — Isten? Ő olyan messze van. Hiszen veszni hagy minket. — Ezt hiszi? Mert egy szív utolsót ver, mert egy órainga megáll? Mert sírni kell és menni kell és félni kell? És nehéz a munka és mert fáj az éhség? Ezért még nem veszünk el, így csak növünk. Kicsi védett meleg sarokban soha így nem nőhe­tünk. Nem veszhet el, ami örök. — Mi lenne örök? —• Egy nép lelke. Most már a földet csókolták a gallyak a szél suhintásában. Reszkettek. Ilka is reszketett. — Fázom. A férfi szótlanul vállára terítette a köpenyét. Kopottas, fakult köpeny. Fagyos ujjakkal húzta szorosabbra a vállán. Már nem volt hideg. Egyszerre könnyű lett az égbolt. Nem nehezedett többé a szívére. Nem volt már messzeség, de közel sem. Csak út. És az úton Ilka. Világosság — vagy köd, de alig bírt belenézni. Nem, em­berek — sokan. Ballagtak, mentek, futottak, száguldottak. Ló­háton is. Az arcuk éles ,a szemük két csillag. Sok, sok csillag. Körülöttük szélvész zúg és zeng a levegő. Párás homály és nagy fény. Mégis felismer néhányat. Az egyik ott — most látja! A szemei már kitisztultak, nincs bennük többé a halál révedése. Füstszínű haja sűrűn borul a halántékra. Ott van a többi közt, sok között, Mészöly Sándor, az apja. Sorakozik a végtelen sora­­kozóban. Az úton, amelyik hegytetőre hajlik. A hegy aljában falvak, kertek, földek, temető. A temetőben fűzfalomb. A fűzfa­lomb alatt — jelkép? A sereglésnek nincs vége, sohasem lesz. Az élén pedig — valaki, ismerős-idegen. —• Mi lenne örök, ha nem egy nép lelke? * * * Tamás hangja ébresztette magára. — Miket csinálsz, az Istenért? Már egy félórája keresünk, így — fel tudsz állni? 28

Next

/
Thumbnails
Contents