Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
SZÜRETÜNK Irta: Lévay József Gondolatim mostan Mulatozva járnak, Csekély gazdasága Körül éd’s apámnak; Csak oda tér lelkem Mikoron elfárad, Ha másutt előtte A búbaj megárad, Ott nyugtot találhat. Látom szerettimet, Együtt ülnek éppen, Szőlőhegyünkön a Körtvefa tövében. Középen egy nagy tál, Tálban Ízes étek És körülte vidám Megelégült képek, Nevető cselédek. Szüreti színt ölte Két kis húgom ajka, Meglátszik a szőlő Édessége rajta... Pörölnek egymás közt Pajzán kedvteléssel, Egyik megharagszik, S azt mondja bús képpel, Hogy nem kell az étel. Édesapám pedig A kulacsot kapja S kitekeri nyakát, Hogy lelkét kiadja; Felköszönti szépen, Ez a köszöntője: “Adjon Isten bővebb Szüretet jövőre!” S úgy iszik belőle. És ekkor a pásztor, Aki odasurran, Elsüti puskáját, Puska nagyot durran... A fehérnép sikolt, Apám iszik elébb, Azután azt mondja: “Lépjen kend közelébb!” S a pásztor odalép. Felhajt egy pohár bort. Azután tovább megy; Mert most így adózik Neki az egész hegy... Miár félre is billent Fejében a kalap, De nem gondol vele, Mindig iszik, ha kap, S olyan lesz mint a csap. gyulladnak, mint amikor 48-ban. felpörkölt falvak lángjai festették pirosra az eget. A rengeteg lépés alatt ropogott, sziszegett a hó, és tompán moraj lőtt a föld. Ahol az út széleset fordult, és mély kanyarral gördült el a völgy felett, végig lehetett látni a hosszú menetet. Az eleje már túl volt a Zsigmond-aknán, a vége még a kőbánya alatt tapadta a havat. Hányán lehetnek? Ötszáznál is többen. És mi lenne, ha csakugyan megszólalnának a fegyverek? ... A katonák nem ismerik a tréfát, a katonák parancsot teljesítenek ... Itt-ott, megrenyhült a léptek üteme, mire felmordult egy erélyes hang: ■— Ne botorkálj, nem vagyunk promenádon! A lankadok iszégyenkezve megkeményítették a léjpteiket. Egy-kettő, egy-kettő!... Hű de hideg van! Talán azt akarod mondani, hogy meleg? Lesz még melegebb is! Talán máris történt valami? A menet éle megtorpant a szürkületben. A további sorok mögéje fejlődtek, és alig néhány kődobásnyira előttük, felbukkant a közeli falu templomtornya. Czenter Jóska, a főiskolás diákvezér, ellépdelt az oszlopok előtt. Vele volt a nagyvezérkar- Akik fűrészt, baltát, ásót, csákányt hoztak, lépjenek elő! Kijelölte azokat, akik a köveket hordják össze. Előőrsöket küldött jó messzire, hogy időben jelentsék a huszárok felbukkanását. És most megkezdődhet a munka. Rajta, fiúk! Még hirtelen megpofozott egy baleket, aki revolvert húzott elő,, és célba puffogtatott hetvenkedve. —• Csak egy balek lehet ilyen buta. Mi nem komitácsik. vagyunk, hanem magyar diákok. Tüntetni akarunk, és nem vérengzeni. Tüntetésünk különben sem a huszárok, hanem azok. ellen szól, akik őket küldték. Azt hiszem, mindenki megértett? És most indulás! Mindenki a maga dolgára! Mire kivilágosodott, már zúgott a fűrész a szálfenyők, törzsén. A városi erdőkerülő vállára dobott puskával mosolyogva nézte a diákok munkáját. Parancsba kapta, hogy nem szabad közbe lépnie. Ha nem is kapta volna parancsba, akkor sem lépne közbe. Néha odaszólt, a fiúknak, és tanácsokat adott. Egyezer csak ledobta a puskáját,, a felsőkabátját, és maga is nekilátott a munkának. Dörgő éljent. kapott érte. Már az ötödik szál fenyőt fektették keresztbe az. utcn. És embermagasnál magasabbra gyűlt a nagy halom kőtömeg. Lovas legyen, aki egy ekkora akadálynak neki mer rugaszkodni. Már a második barrikáddal is elkészültek, amikor hallózva érkeztek az előőrsök hangjelei: — Jönnek a huszárok! — Jönnek a huszárok! Mindenki fel az útra! Mindenki az. első barrikád mögé! Sorakozz! Vigyázz! A Szent János kápolnánál hirtelen támadt felhőkben porzott, fel a hó. Aztán kibukkant a lovak szügye. Mintha pipacsvirág tömeg lebegne a föld fölött, pirosán hullámzott a rengeteg huszársapka. A következő pillanatban eltűnt az egész látvány a domboldal mögött. Egy ideig csak a paták dobogását lehetett hallani. A barrikád mögött feszült csöndben, merev vigyázzban álltak a diákszázadok. Még pár pillanat, és eldől a sorsuk. Lehet, hagy vér fog folyni... Az útkanyarnál aztán hirtelen felbukkant egy karcsú mén feketén ficáncoló teste a táj fehér hátterében. Egy pillanatig olyannak látszott, mintha csupán egy magányos lovas közelednék. Csak az utána nyomuló moraj mondott ellent ennek, amint egyre nőtt a földet döngető paták robaja. A reggeli havas táj csodálatos mozivásznán egyszerre négy paripa ügető alakja jelent meg egy sorban. Nyomban utánuk egy másik sor... Harmadik... Negyedik... A lovasok délcegen himbálództak lovaik hátán s a napfény megcsillogtatta a fegyvereiket. A paripák sörénye a szélben lobogott és a felvert hó szilánkjai szikrázva szálldostak a napfényben. A barrikád mögött síri csend és mozdulatlanság. A kőhalom tetején, óriássá magasodva állt Czenter Jóska egymaga. Legyen ő az első, akit eltalál a golyó. Már látja a közelítő lovasok arcát: is, a parancsnok tömör, fekete bajuszát az előreugró sasorr alatt. Már csak tíz lépés a távolság Oszlik a társaság Az ebédnek vége; Újra daltól hangzik A hegyek vidéke... Újra nekiesnek A termő tőkének, És míg fosztogatják, Tréfálnak, mesélnek A vidám cselédek. Csak édesanyámnak Felhős itt a képe, Mivel én jutottam Talán az eszébe! Ha szép gerezdet lát, Azt is nekem szánja. Áldja meg az Isten, Mikor nem is várja, Mikor nem is látja. 24
