Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Vaszary Gábor: Ó-ARAB MESE. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab mérhetetlenül gazdag volt. Annyi arany, ezüst és drágakő nem volt egész Barazidában, mint amennyivel ő rendelkezett. Nehéz selymekbe öltözötten ült díszes palotájának legpompásabb termében és nagyokat sóhajtott. Mit tudják a szegény emberek, mennyi bajuk van a gazdagoknak!? Kiblabar-ul-Habadi Dalbab természetesen élete javában volt, és mérthetetlen unalommal bámulta a mennyezetet. Időnkint lehúnyta a szemét, aztán megint felnyitotta, de semmi különös nem történt vele. Mondanom sem kell, hogy éppen hétfő volt (jom-el-ithnaim). Ezek után Kiblabar-ul-Habadi Dalbab elhatározta, hogy meg fog házasodni. Végre is kézzel fogható okát akarta látni annak, hogy miért unja úgy az életét. Bölcs férfiúhoz illően előbb megvakarta a bal szemöldökét, ami ó-arab szokások szerint szintén nem jelent semmit és elhatározta, hogy még napszállta előtt meglátogatja Ramazurit. Most álljunk meg egy pillanatra. Ramazuri nő volt. Nő volt és öreg, és éppen ezért másféle módon élt vissza az emberek jóhiszeműségével, mint azok, akik fiatalok voltak. Jövendőt mondott. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab tehát felkereste őt, hogy a jövőt illetőleg tanácsát kikérje. Az öreg boszorkány az ilyenkor szokásos rovarokat apróra metélve egy nagy üstbe dobta, amelyben már sárgászöld színű lé fortyogott. Beledobott még békát, kis kígyót, patkányt, egeret, és az egészet gondosan elkeverte. Amikor mindéz már alaposan elfőtt, és dögletes bűzt árasztott maga körül, így kiáltott fel: — Most igyál egy kávéskanállal, oh, nagy úr. — Majd marha leszek, ■— felelte kiegyenesedve Kiblabar-ul-Habadi Dalbab. — Na látod, — mondotta válaszától elégülten Ramazuri. — Nem kérsz belőle, mert tudod, hogy mit tartalmaz, ó nemes lélek. De ha nem láttad volna, esetleg nem undorodnál úgy tőié. —i Mit jelentsen ez? — Ne akarj megkóstolni olyasmit, amit nem ismersz, nehogy rosszul légy tőle. — Ide figyelj, te vén banya. Ne próbálj lebeszélni a házasságról, mert alaposan megemiegeted a mai napot. Értsd meg, hogy unatkozom és üresnek találom az életemet egyedül. — Akkor mit kivánsz tőlem? — Mondd meg, hogy kit vegyek el feleségül. — Kettő közül választhatsz. Vagy elveszel olyan nőt, aki téged szeret, vagy olyat, akit te szeretsz. — Mind a kettőt akarom egy személyben. — Olyan nincs, ó, nemes férfiú. De megmutathatom neked a jövőt mind a kettővel. Előbb nézd meg milyen lesz az életed azzal, aki téged szeret. És Ramazuri megmutatta neki a jövőt. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab a saját életét látta leperegni az orra előtt egy idegen nő oldalán. Mit részletezzem a dolgot, roppant kínos volt az élete azzal a nővel, aki csak őt szerette. Ez a nő, inkább az anyja volt, mint a felesége; oktalan és eltúlzott gyengédségével, mértéket nem ismerő féltékenységével megmérgezte az életét. Mit mondjak, úgy szerette, hogy valósággal az árnyéka lett. Ezt maximum öt évig még kibírja az ember, de tovább egy pillanatig sem. Isteni a mákostészta annak, aki szereti és eleinte csillog a szeme, ha léptennyomon elébe teszik a tálat, de végül is őrjöngeni fog, ha a mákostészta egyszerűen üldözni kezdi őt. Már pedig itt ez történt. A boldogság leghalványabb eshetőségét is kizárta az, hogy saját fülével hallani kényszerült önmagát, amint így kiáltott fel a házasságban: — Oh, én marha, miért is házasodtam meg! — Na ebből elég volt, — jelentette ki Kiblabarml-Habadi Dalbab. — Most mutasd meg a jövőt azzal, akit csak én szeretek. Azt hiszem, ezt már nem is kell részleteznem. Minden felnőtt ember, akinek már benőtt a fejelágya, tisztában van azzal, hogy micsoda szenvedéseknek vagyunk kitéve akkor, ha csak mi szeretünk valakit, és az a valaki nem szeret minket. — Most mit tegyek? — kiáltott fel végül is a legnagyobb bizonytalanságban. Ramazuri megreszelte a torkát és így válaszolt: — Olyan nőt ne végy el, aki csak téged szeret, de olyat sem, akit csak te szeretsz. — Hát akkor kit? — Aki téged nem szeret, és akit te sem szeretsz. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab fizetett a bölcs jóslásért, és nyomban haza is ment. Megjegyzem, útközben mélyen elgondolkozott. Miután önmagán kívül senkit sem szeretett a világon, csupán azt a nőt kellett már megtalálnia, aki őt se szereti. És ekkor csodálatos dolog történt. Ahány nőt megkérdezett, mindahány azt felelte neki, hogy szinte nem is tudna nélküle élni, annyira szereti őt. A legnagyobb kétségbeesésében mentő ötlete támadt. Éjnek idején álruhába öltözött, és kiszökött a városon túl. Piszkos és rongyos volt, mint a legutolsó csavargó. Mondanom sem kell, hogy a legelső nő, akit megkérdezett, hogy szereti-e őt, a legnagyobb meggyőződéssel a hangjában azt válaszolta neki, hogy menjen a fenébe, mert rá sem tud nézni. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab boldogan fellélegzett és feleségül vette ezt a nőt. Két hónap múlva a nő megszökött tőle a kedvesével, de előbb kirabolta és megölte őt. Kiblabar-ul-Habadi Dalbab tehát meghalt. Ez már a mese vége: Mi ebből a tanulság? Nem tudom. 22
