Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

Komolyan vette a vadászatot. Nem tartozott azok közé a kocavadászok közé, akik telebeszélik az ember fejét vadászkalandjaikkal, s közben a vadkereskedőnél vesznek egy-egy nyulat. Apám nem beszélt vadászkalandjairól, s nem jött haza soha üres kézzel. Nem büszkélkedett, nem volt Háry János, legfeljebb nyári borozgatáskor, mikor kinn ültünk a szőlőlugasban a Millagos ég alatt, családi körben emlegette агЛ vidrát, amit csodával határos módon ejtett el. A vidra szőréből szép prém került az anyám télikabátjára.

Talán a legizgalmasabb az volt apám vadászgatásában, amikor egy-egy vadászkirándulás után hazatért. Valóságos indiántáncot jártam körülötte. A véres nyuilakat, madarakat inkább sajnáltam, s egy kicsit féltem is tőlük. Rávetettem magam a vadásztarisznyára, s kíváncsian kutattam: mit hozott vissza? Milyen "“nyuszikenyeret” meg madárlátta kenyeret rejteget a tarisznya. S olyan jólesett majszolni a kiszáradt kenyeret, amely megjárta a vadászutat.

Mést is érzem azt az ízt, de a számban összefutnak a különböző izek, s orromba csapnak izes illatok. Anyám valóságos művésze volt a vadpecsenye készítésének. Pontosan tudta, hogyan kell az őzcombot, a nyúlgerincet pácolni, átfonva finom, vékony szelet szalonnákkal, s tepsiben hagyni pár napig bőséges zöldségek és sárgarépák között. Értette azt is, hogy a fogolypecsenye pirosra süljön, s mégis omlós legyen. S milyen csodálatos ize és illata volt a vörösborban pácolt vaddisznónak áfonyával...

Apám nem volt vérengző vadász. Mindig csak annyi vadat lőtt, amennyi kellett a háztartásban. Nem adott el vadat soha. Ősi tulajdonsága volt ez is, nomád vonás. Igen, most vadászatra megyek s mindez, apám vadászkalapja, a különös és előttem még ma is érthetetlen tölténytöltőgép, a vörösborban pácolt vaddisznó ize, s a madárlátta kenyér ize —• minden felmerül bennem.

* * *

— Gyere ki hozzánk egyszer, — mondotta kedves öreg barátom János, akit errefelé csak Senhor Joaonak hívnak. — Gyere ki hozzánk, bizonyára jól érzed majd magad. Van erdő, puska, vadászhatsz, van folyóhorog, horgászhatsz.

Csábító volt a felhívás, az alkalom. Nem kellett sok biztatás. S most hozzá megyek vadászni. Szalad velem az autóbusz, kétoldalt kisér a trópusi táj, csupasz hegyoldalak, sűrű bozótosok, eukaliptusz erdők s furcsa pinherok a hegyhátakon. S felötlik bennem minden, amit valaha trópusi vadászatokról olvastam, hallottam.

Kittenberger leírásai. S arra gondolok, valamikor azoknak a könyveknek olvasásakor hányszor vágytam erre: hogy elinduljak trópusi vadászatra. Beleképzeltem magam a szerepbe. Parafasisak volt a fejemen, forgópisztoly a derekamon és vontcsövű Winchester a vállamon. Safarival, a négerrel a kongói őserdőben törtem utat magamnak csendőrkardszerű hatalmas késsel. Orrszarvút lőttem, oroszlánt és fekete párducot. Keskeny, fából kivájt csónakon eveztem vadvizeken, krokodilok és vízilovak között. Vad törzsek területére merészkedtem, elfogtak a vadak, s mikor a kinzócölöphöz kötöztek már, akkor jött a csoda: belémszeretett a törzsfőnök leánya, és megmentett. Vagy... valami más, de valami történt, s megmenekültem ...

Igen, ezek is eszembejutnak most. S arra gondolok, jó lesz néhány fényképet készíteni magamról, trópusi sisakkal, angol pipával az

agyaraim között, állig fölfegyverkezve. Pálmafák alatt. S ezeket a képeket elküldöm barátaimnak, messze a tengeren túlra s hányaveti Írással ráírom a képek hátára: “Emlékül a

brazil őserdőből’’. A levélben nem írok semmit. Nem sok idő múlva kapom az izgatott leveleket: hogy történt? Lőttem-e krokodilt, pumát, óriáskígyót? Találkoztam-e indiánokkal? Hogy ezekre a levelekre mit válaszolok: még nem tudom.

Egyelőre rohan velem az autóbusz. Tudom, melyik kilométerkőnél kell leszállnom, ahova elém jön az öreg János, a Senhor Joao.

Végre odaérek, örömmel látom, hogy János már integet. S mikor lekászálódom a kocsiból, átölel, a hátamat veregeti: Isten hozott közénk, mondja izes zalai kiejtéssel, mert Senhor Joao hiába él itt már harminc éve, azért csak zalai maradt.

Körülnézek, szép, érdekes a vidék.

—■ Közel van ám a ház, — mondja János és nem hagyja, hogy kis csomagomat magam vigyem. Majd ő. Végtére is vendég vagyok.

Valóban nem kell sokat menni. Az egyik eukaliptusz-erdő mögül feltűnik a ház. Úgy támaszkodik az enyhe domb oldalához, mintha gondolkodnék. Nem tudom, miért ez jut az eszembe, de így érzem.

Remek vacsorával vár János, a terraszon ülünk, és beszélgetünk.

Nézzük a csillagos eget. János szájába parázslik a cigaretta. Pipára gyújtok én is. így kell. Nem ízlik a pipa, rossz fogaimat húzza a súlya, de pipázom rendüietlenül. Eregetem a füstöt, pöfékelek, mint egy gőzmozdony.

Lassan elfogynak ajkunkról a szavak. Mintha takarékoskodni akarnánk a szavakkal.

Jól alszom ezen az éjtszakán. Reggel korán és frissen ébredek. Álmatlan álmom volt. A levegő tette, vagy az út fáradalma.

Reggeli után János a szobájába vezet. Már előkészített mindent.

Az asztalon ott fekszenek a fegyverek. Széles töltényszijon a revolver. Mellette puska. Két. tő is.

A kezembe veszem az egyiket. Forgatom. Belenézek a csövébe, kiveszem a závárzatot. Végignézek a csövön. Húzogatom a ravaszt. Emelgetem a puskát. A vállamhoz veszem és egy képzelt célpontra lövöldözöm ki a levegőt.

—- Jó fegyver, — mondom szakértelemmel, pedig amit teszek, minden csak szinészkedés. Fogalmam sincs róla, hogy ez a fegyver jó-e, vagy nem? Azt sem tudom, hogyan kell megállapítani, hogy ez a puska jó-e, vagy nem? Nem is érdekel. Ismét szerepet játszom. Életem egy szerepét, amit el kell játszanom. Mint a színésznek, akire kiosztottak valamit, s végig kell csinálnia, ha tetszik, ha nem. A különbség csak az, hogy ezúttal magam osztottam ki a szerepet magamnak.

— Hát akkor vidd ezt, — mondja János, és mosolyog. Gyanakodva nézek rá, mert nem tudom, hogy a mosolya mögött mi rejtőzik. Talán tudja ' a titkomat?

Felkötöm derekamra a töltényövet. A revolvert kiveszem a tokból.

Mint a cowboyok. Önkéntelenül kihúzom magam. Mintha azt akarnám mutatni, hogy vagyok vailaki. A vállamra akasztom a puskát, és a fejembe csapom a parafasisakot.

— Ezt is vidd magaddal, — mondja János, és az övemre akasztja a széles, hatalmas kést. — Kell az erdőben. Legjobb, ha a folyóparton mégy felfelé.

Mielőtt elindulok, rágyújtok a pipámra.

— Vadászszerencsét, — mondja János, és elindulok.

20