Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
kaptak, és így egy óvatlan pillanatban kiemeltem őket a vízből. De még mindég maradt három. — Mire a gong megszólalt, mindegyiken rajta volt a házikabát. Összecseréltem őket, a ruháikat, a nevüket, de azt hittték, hogy tréfából csinálom és ezért megszerettek. Mindegyiknek adtam . egy kanál orvosságot, nem számoltam a cseppeket, és sietségemben nem is néztem a felírást. Lényeg az, hogy valamit bevettek. Az asztalnál megismertem az atyát — a lovagot, aki időnként rettegve pillantott a felségére, és egy Beppónak nevezett halvány kisfiút. Óriási ezüst tálcán behozták az első fogást. Reszelt, nyers sárgarépát. A második fogás: zöld saláta. A harmadik: sótlan spenót. A negyedik tányércserénél az inas odapotytyantott mindenkinek a tányérjára egy-egy meztelenül vacogó, szomorú keménytojást. Ezt is megettük, és akkor a lovag felsóhajtott: — Ez igen, régen vacsoráztam ilyen jól. Asztalbontás után kinéztem a konyhába. A szakácsnő éppen nagydarab zsíros disznóhust evett fénylő állal és ujjakkal. — Ezek mind yegeteriánusok — mondta megvetően és befelé intett. Visszatértem az ebédlőbe és láttam, hogy Beppót az asztalnál felejtettük. — Gyere, — mondtam neki, — aludni kell, lefektetlek. Megrázta finom sápadt kis fejét: —• Nem tudok felállni, — béna vagyok. A szivemet ütötte meg ez a szó. Felöleltem a karomba, és úgy vittem fel a szobájába. Hét éves volt, de olyan testetlenül könnyű, mint azok a gyermekek, akik születésük pillanatában korai halálra vannak Ítélve. Levetkőztettem. — Te magyar vagy? — kérdezte. — Igen — Még itt nem volt magyar nevelőnő, csak holland, meg dán. Azok mind tejszagúak, kövérek és kétszer akkorák, mint te. Mondj egy magyar szót. Szerettem volna pillanatok alatt kiválasztani a legcsilingelőbbet, a legdallamosabb, a legédesebb magyár szót ennek a kisfiúnak, akinek a lábaiból az ezeréves családfa elszívta az erőt. De nem jutott eszembe semmi. — Akácméz — mondtam neki végül. Ismételte álmélkodva, játszani kezdett a szóval, aztán vézna kis karjával hirtelen, forrón átölelte a nyakamat, és arcon csókolt. — Egy barátom már volt a házban... A többieket is lefektettem, aztán aludtam Volna én is, de messze bolyongott tőlem az álom, és így csak nyitott szemekkel hallgattam az ébresztőóra ketyegését. Rövid idő alatt megszoktam életrendjüket, és könnyű lettem a sok zöldségtől. Nem csodálkoztam volna, ha egyszer füvet tálalnak elénk. Itt mindenki éhezett, kivéve a szakácsnőt. Időnként azzal kínoztam őket, hogy répaevés közben hosszan magyaráztam a magyarosan elkészített húsételek utolérhetetlen zamatát, Ínycsiklandó rejtelmeit. A lovagnak ilyenkor kidülledt a szeme, és mögöttem az inas nagyokat nyelt. Az édességet is eltiltotta a ház úrnője, mert az rontja a gyerekek fogait. Pedig csak takarékoskodott. Sokszor eltűnődtem azon, hogyan is lakhatnak akkora házban ilyen kicsinyes emberek. De egy este a gyerekek között kitört a forradalom. Már délután is észrevettem, hogy mindegyik rág szüntelenül. Először azt hittem kérődznek, de később rájöttem arra, hogy karamellát ettek. A kutya egy csengetésre sem ugatott, mert neki is adtak, és összeragadt a két fogsora, nem tudta kinyitni a száját. Valahogyan sikerült eltussolni a dolgot, mire a szülők hazatértek. Az utolsó nagy adag retek után az egyik gyerek — Archibald — előkapott egy újságot a zsebéből. Rögtön láttam a magyar címlapot, tudtam, hogy az én szobámból hozta el. Hangosan olvasni kezdte az első sorokat, és szinte fetrengett a nevetéstől, a többiek is hangosan kacagni kezdtek néhány mondat után. — Hiszen ez rosszabb, mint a kínai, — mondta a lovag. A legnagyobb lány tudálékosan megjegyezte: —■ Nem is szláv nyelv, hát akkor milyen? Archibald felismerhetetlenségig torzított kiejtéssel éppen olvasta: “A határok Magyarországot végleg elszigetelték a külvilágtól. Vérebek, aknák, reflektorok és drótakadályok őrzik a szabad magyar népet.” Szinte fetrengtek a nevetéstől, belegabalyodva a számukra komikusán kemény nyelv rongyolt foszlányaiba. Mit tehettem mást, én is velük nevettem; nevettem annyira, hogy még a könny is kicsordult a szememből. A kis béna fiú mellettem szinte bocsánatkérőleg azt mondta: “akácméz”, aztán rámnézett, könyörgő nagy fekete szemeivel, hogy ne bánkódjam. A kezemre hajtotta hűvös kicsi arcát. Az ázsiai rákosodási folyamat még nem ért el idáig — gondoltam. Ezek nem tudják, hogy mit jelent a szennyes, sárga láva, ami elsöpri a kutyabőröket, a kastélyokat, karriereket és életutakat. És hiábavaló lenne a magyarázkooás. Nem hinnék el. Hallgattam. Ők is elcsendesedtek. Archibald lesütött szemekkel elém tette az újságot. Idővel megszerettem őket, hiszen nekem a napokat úgy kellett számolnom, mintha hónapok lennének. A tejszagú dán nevelőnő árnyéka egyre súlyosodott felettem, tudtam: hamarosan megérkezik a sajtok és a béke országából. Az emigráns akkor követi el a legnagyobb bűnt önmaga ellen, ha hozzászokik életformákhoz, bútorokhoz vagy emberekhez. Meg kell keményíteni a szivünket, és úgy nézni az eseményeket, ahogy a gyorsvonat ablaka mögül figyeljük az elsuhanó tájat. Máskülönben szüntelen búcsúzás az életünk, és a búcsúzások mindig leszakítanak belőlünk egy darabot. Barbároknak néztük egymást. Ők engem, és én őket. Már megtanultam a gyerekek nevét, hozzászoktam a furcsaságokhoz; ha a legkisebb a fejére öntötte a nylon-edényke tartalmát, — úgy mosdattam meg, mintha ez lenne a legtermésztesebb dolog. A karjaimban éreztem állandóan Beppó testének fájdalmas súlytalanságát, és tolókocsiját hajtva magam előtt még a környéket is bejártam. A kisfiú nem tudott járni, — nekem nem volt hazám, — a kiközösítettek alázatos Összetartása fonta köztünk a szeretetek Már csak három napom volt itt hátra, amikor vettem egy csomag datolyát. Bűntudatosan ettem egy szemet a szobámban, amikor kopogtak az ajtón. Archibald kérdezett valamit, és már ment is volna el, de feléje kínáltam a csomagot: — Vegyél... . Tátva maradt a szája a meglepetéstől. Szinte dadogni kezdett. Aztán lázas gorsasággal elfutott, a kezében egy szem gyümölccsel. Mintha félne, hogy visszakérem. Valami édes, könnyű öröm emelte meg a szivemet, és elindultam, kezemben datolyával, lefelé a kastély márványlépcsőjén. Bibi jött. \elem szemben. — Vegyél, mondtam neki. A kislány azt hitte először, hogy tréfálok, aztán a szájába vett egy szemet, és ujjongva kiáltotta: —• Köszönöm, te édes, köszönöm. És igy találkoztam sorra a többiekkel. Lágy lett az arcuk, hitetlenkedő és édesen meglepődött, mintha karácsonyfát mutatnék nekik. A szalonban a lovag felesége felé nyújtottam a ragadós gyümölcsöt. Csontos ujjaival, vérszínű 18
