Kisebbségi Sajtófókusz, 2015. január - Civitas Europica Centralis
2015-01-15
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ Civitas Europica Centralis (CEC) H1115 Budapest, Szentpéteri. u. 10.. +3630 904 6164, http://www.cecid.net/ admin@cecid.net 2015. JANUÁR 15. 16 dühöngött, háborgott, mert azt a politikát látta újra és újra veszni, amiben hitt, amit a szeme előtt adtak el aprópénzért, rövidlátásért, látszatért és gyengeségért. Gyűlölte az előítéleteket, a leegyszerűsítések, sztereotípiák diktálta demagógiát, s mindent, ami bigott. Ugyanakkor fanatikus elszántsággal igyekezett segíteni az elesetteken, a rászorultakon. Képes volt lelkesedni, közösségeket magával cipelni, néha naiv, földtől elrugaszkodó elképzeléseihez társakat találni. Hiányzott belőle a cinizmus valamennyi formája, sugárzott belőle a vegytiszta őszinteség. Úgy írt, ahogy a lelke diktálta, de nem volt sem felszínes, sem szirupos – alaposan ismerte tárgyát, az embert. Másfél éve rontott rá a betegség, olyan, amely egy cseppnyi kétséget sem hagyott afelől, hogy súlyos. Tudta, viselte és hihetetlen keménységgel állt ki vele szemben, küzdött ellene. Ebben a küzdelemben nem csak családtagjai, közeli barátai, sok-sok kollégája, hanem seregnyi olvasója is részt vett, Iván megtudhatta, mennyien szeretik …” Tamás Ervin (Nsz) Iván öröksége Tudtuk, hogy ez lesz. Tudta, hogy ez lesz. Nem akartuk elhinni, hogy ez lesz. Nem akarta tudomásul venni, hogy ez lesz. Pedig másfél éven keresztül kínozta a betegség, de ő még az utolsó napokban is úgy beszélt róla, mint valami könnyen megoldható feladatról. „Majd kidobják a daganatot a fejemből, a tüdőmmel se lesz gond” – mondta nekünk, akik persze megpróbáltuk eltakarni aggódó tekintetünket. Kedden, amikor utoljára beszélhettünk egymással, még azon sajnálkozott, hogy legfeljebb a következő héten mehet haza. De már, amit sose szokott, beszélt a fájdalmairól, gyorsan hozzátéve azért, hogy persze „tök jól van.” Most ez a nátha zavar, emiatt köhögök, de ezen is túl leszek, fogalmazott, de a szeme már másról árulkodott. Onnan már eltűnt az a sokszor megfejthetetlen fény, amely hol játékosnak, hol szigorúnak, hol elgondolkodónak, hol iszonyú mérgesnek mutatta magát. Mert egyébként ilyen volt. Hol játékos, hol szigorú, hol elgondolkodó, hol mérges. Olyan pályatárs, olyan kolléga, olyan barát volt, aki nem akart megalkudni, nem volt hajlandó tudomásul venni a politikai élet hazug voltát, s bár sosem beszélt hangosan, minden írása, publicisztikája egy kiáltás volt. Nem tudott, és nem akart semmilyen mutyiban, semmilyen háttéralkuban részt venni. Írni akart és harcolni – egy tisztességesebb életért. Iván egyszerre volt közösségi és nem közösségi ember. Nem sokkal betegsége kezdete előtt vállalta, hogy kezébe veszi a Népszava munkatársainak érdekvédelmét, mert mint mondta, nem nézheti tétlenül, hogy magára hagyjanak egy ilyen nagy múltú lapot, s nem maradhat csendben, ha e nagy múltú lap munkatársai nem kapják meg az őket illető megbecsülést. És tette mindezt, vagyis akarta tenni, miközben szíve szerint ült a gépe, vagy a tabletje előtt, írta a naplóját, vagy aktuális publicisztikáját, és dörmögött csak a maga jellegzetes stílusában …” Németh Péter (Nszv) Rettenetes mondatok „Az ember lassacskán elfelejti – annyi más baj van, annyi gond a nehezen formálódó ellenállással, annyira elege van mindenkinek az uralkodó körök valószínűtlen, abszurd, groteszk őrjöngéseiből –, hogy a rendszer politikai ideológiája alakul. Elfelejtjük, hogy az 1945 előtti rendszerhez való világnézeti visszatérés nemcsak az ellenzéki publicisztika tézise, hanem valóság. Ha a történelem nem halad előre, akkor visszafelé megy. Márpedig a társadalmi rendszer viszonylag gyors – és a vezető kaszt által szorgalmazott – hanyatlása nem pusztán untig ismételgetett közhely, hanem mindennél fontosabb tény. Mégis elcsodálkoztam rajta, hogy a régi uralkodó osztály, a régi elnyomás hangja ilyen harsányan megszólal, s annyira hűségesen a represszív hagyományhoz. Az alább következő mondatok – pár szó, például „a tévé” kivételével – megjelenhettek volna a régi Budapesti Hírlap vagy a régi Alkotmány bármelyik számában, úgy 1903 körül. De 1923-ban is. Ez volt az a klisé, amelyet annyira gyűlölt a ma leszólt progresszív értelmiség, az a Móricz Zsigmond is, akire a cikk szerzője – impertinens módon – hivatkozni mer. Móricztól Illyés Gyuláig, Szabó Zoltánig, Erdei Ferencig, Veres Péterig, Nagy Lajostól Kassák Lajosig, Gáspár Zoltántól Csécsy
