Kisebbségi Sajtófókusz, 2012. április - Civitas Europica Centralis
2012-04-10
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ Civitas Europica Centralis (CEC) • H1115 Budapest, Szentpéteri. u . 10.. • + 3630 904 6164 , http://www.ce ucent .net/ admin@cecid.net 201 20 410 . 12 például gazdaságilag semmi értelme sem lett volna az Osztrák Birodalom feldarabolásáról beszélni… a birodalom a modern gazdasági élet nemzetköziesedésének eleven példája volt… Az emberi tevékenység elsődleges színte reiként a nemzetközi piacok léptek a nemzetállamok helyébe.” Ám a globalizáció emez első, kezdeti korszaka borzongtató véget ért, s a gazdaság látszólag megállíthatatlan logikája fölött kiütéses győzelmet aratott a kölcsönösen antagonisztikus és politikail ag instabil nemzetállamok felemelkedése. Amely szétverte a Habsburgglobalizmust. Versaillesban, Trianonban, a Monarchia utódállamainak elismerésében csak a soknemzetiségű birodalomban mind vehemensebben éledő államalkotói akaratot, a szuverenitás illúzi óját és délibábját ismerte el a Németország felett győzelmet arató antant, s találta szemben magát a legkellemetlenebb következményekkel: a nemzetállamok szinte kezelhetetlenül szövevényes érdekhálójával, aminek csak egyik problémakezelő próbálkozása volt a francia kisantant létrehozása. Hogy a nacionalizmus és a revizionizmus merre vezette Európát és a világot, azt megmutatta a második világháború, amely viszont alapvető fordulatot hozott. Mert abban, hogy Lengyelország – Németország rovására és a Szovjet unió gyarapodására – Nyugatra „tolódott”, abban, hogy létrejöhetett a két ideológiai tömb ütközőzónája, ahogyan az egész európai „rendezés” megvalósult, hogy Németországot nem darabolták öt vagy hét államra, mint Roosevelt tervezte, vagy hogy nem hoztak lé tre egy északi Németországot és egy délnémet – osztrák – magyar államszövetséget, mint Churchill elgondolta, nemcsak Sztálin energikus céltudatosságát, Roosevelt jóindulatú enerváltságát és a brit világbirodalom szétesését és elgyengülését kell látnunk. Hanem azt, amit Theo Sommer német lapkiadó így foglal össze: a második világháború egy majd ötszáz éves korszakot zárt le, mikor az egész világ sorsa Európában dőlt el. Az európai történelem ettől kezdve már nem világtörténelem, hanem csupán regionális történele m, s a második világháború után magát az európai rendezést sem elsősorban európai, sokkal inkább világpolitikai szempontok határozták meg. Az első világháborúval szemben most nem a nemzetállamok nacionalizmusa, hanem az ideológiai kettéosztottság birodalmi szempontja aratott kiütéses győzelmet „a gazdaság látszólag megállíthatatlan logikája fölött”. Az ideológiai atomernyő alatt egy organikus és egy mesterséges gazdaságipolitikai közösség jött létre. Míg NyugatEurópában a korábbi nemzetállami nacionalizmu sok tompultak, és még a németektől való félelem okán, de már a XIX. századi berögzüléseket elnyomva létrejött előbb a Szén- és Acélközösség s később a Közös Piac, addig KözépEurópa nacionalizmusait nem feloldani, hanem elfojtani igyekezett az ideológiai k özpont, Moszkva. Hogy mennyire sikertelenül, azt jelzi: húsz évvel a rendszerváltás után, most éppen az autonómia leplében, hatásos politikai erőként lehet felhasználni a nacionalista démonokat. 1989 – 90ben a volt szocialista országok sorsa és Németország egyesülése foglalkoztatta a politikát és a közvéleményt. Nem a középeurópai polgár gondolkodásának felszínével volt gond. Az unió a siker jelképe volt, a jólét záloga. Ám a kényszerű szovjet tömbből kilépve az országok közvéleménye jobban értette a nemze ti függetlenség, a szuverenitás nyelvét, mint az európai egységét. A labilis Szovjetunió léte akkor elnyomta a kételyeket, s az uniót arra sarkallta, hogy a középeurópai szovjet utódállamokat minél előbb – meglehet elsietve – bevonja az Európa Ház rendsz erébe, pedig már akkor is akadtak, akik ezt a folyamatot egy regionális integráció köztes szakaszán keresztül gondolták hatásosabbnak. Az ilyen próbálkozások – például az 1991ben létrehozott visegrádi csoport – nem sok eredményre vezettek. Mindenesetre a hajdani KözépEurópa mára gyakorlatilag felolvadt NyugatEurópában, amely viszont ezzel az unió keretébe húzott minden ottani feloldatlan történelmi traumát, benne a nemzetállami nacionalizmusokat is. Amiket most a térség jobboldali populista politikusai o rszáguk szuverenitása megvédéseként csomagolnak be. A szuverenitás ilyetén felfogása már majdhogynem érthetetlen NyugatEurópában. Még akkor is, ha dacára a francia – német megbékélésnek a kilencvenes évek elejéig ott is élt a félelem az egyesült Németorszá gtól. Az egyesülést mind a britek, mind a franciák hevesen ellenezték, Gorbacsovnál opponálták, s az amerikaiak is csak akkor egyeztek bele, amikor Gorbacsov rábólintott. A Kreml talán messzebb látott, mint sokan a fejlett Nyugaton. Moszkvában talán látták , hogy vége ugyan az ideo lógiai alapon megszerveződött kétpólusú világnak, de a valamikori hagyományos európai egyensúlypolitika is visszahozhatatlan. A politikai nemzetállami keretek az azonos – akár az európaitól eltérő – kulturálisgazdasági térben vég leg feloldódnak. A munkamegosztás, a
