Kisebbségi Sajtófókusz, 2012. január - Civitas Europica Centralis
2012-01-30
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ Civitas Europica Centralis (CEC) • H1115 Budapest, Szentpéteri. u. 10.. • + 3630 904 6164 , http://www.ce ucent .net/ admin@cecid.net 201 2013 0 . 21 - az igazgatótanács jogkörének jelentős részét és az alelnökök munkakörét a kormány által kibővített monetáris tanács szabja meg; - az alelnököket és az intézmény jogszerű működésének felügyeletére hivatott felügyelőbizottság egészét a miniszterelnök jelöli, azaz a kormány emberei a kormány embereit felügyelik; - a monetáris tanács tagjait a kormány visszahívhatja. A felelősségkörök ilyen zavaros és ad hoc alapon átalakítható meghatározása nyilvánvalóan nemcsak a függetlensége t, hanem magát a működőképességet is romba dönti, hiszen ezek szerint a Magyar Nemzeti Banknak nincs a törvény alapján felelősségre vonható vezetője. A kormány jegybanktörvénye tehát vagy egy tragikus zagyvalék, amelyet nem lehet néhány módosítással helyre hozni, vagy pedig nemcsak az MNB függetlenségének, hanem egyenesen működőképességének tudatos aláásása. Csakhogy... Csakhogy mégis érdemes feltenni a kérdést: miből fakad az a politikai türelmetlenség, amely nemcsak ezt a kormányt, hanem elődeit is a jegy banktörvény szinte negyedévenkénti átalakítására készteti? (Mint ahogy a valutaalap is megjegyzi, az elmúlt három évben az Országgyűlés nem kevesebb, mint tíz módosítást szavazott meg.) A politikusok hatalomvágyából? Valamiféle korrupció vagy lobbi befolyá sából? A pénzügyek iránti érzéketlenségből? Vagy az elmúlt két évtized monetáris politikájának kérdéses eredményességéből, esetleg károkozásából? A kérdés megfejtését nehezíti, hogy a függetlenség nimbuszával megáldott jegybank a gyakorlatban a szent tehén státuszát élvezi. Méretes irónia, hogy éppen a fékek és ellensúlyok nevében létrehozott függetlensége az, amely - eltérően a nyugati gyakorlattól - a magyar jegybankot mentesíti bármilyen fék vagy ellensúly hatása alól. Az MNB a kivétellel aztán - mint ah ogy az a kivételezettek szokása - rendre vissza is él. Vagy lesöpöri azt a néhány szakmai kritikát, amely időről időre megjelenik, vagy válaszra se tartja őket érdemesnek. Helyzetét erősíti az EU és a valutaalap, hiszen mindkettő aprólékosan elemzi a fis kális politikát, de a monetáris politika következményeit nem értékeli, azt sugallva, hogy a gazdaság gondjai kizárólag fiskális természetűek. A gyakori változtatás mögött tehát az MNB, a valutaalap és az EU egyaránt nem egy megoldatlan problémát lát - neve zetesen a felzárkózást hátráltató monetáris politika alkalmatlanságát , hanem a politika huncutságát. Szerintük a gazdaságpolitika feladata nem a fiskális és a monetáris politika összehangolása, hanem az előbbi alkalmazkodása a megfellebbezhetetlen utóbbi hoz. Persze ennek az immár bukásra ítélt álláspontnak is megvan a történelmi háttere. A rendszerváltást követő első magyar jegybanktörvény veleje a német Bundesbank törvényének szó szerinti fordításából állt össze. Az MNB vezetősége, alkalmazkodva a törvén yi szövegéhez, el is hitette saját magával, hogy az MNB alapjában véve a Bundesbank kistestvére, és Magyarország Németország unokaöccse, hogy a monetáris eszközökkel biztosított árstabilitás a gazdasági fejlődés kulcsa, figyelmen kívül hagyva nemcsak egy fejlett és egy felzárkózni kívánó ország alapvetően eltérő helyzetét, de a Bundestag óriási szakmai felkészültséggel rendelkező apparátusának fékező és egyensúlyozó szerepét is szemben a magyar Országgyűlés tudatlanságával. Úgy gondolta - összhangban a Bun desbank, az EU és a valutaalap korábban határozott, de mára már megingott szemléletével , hogy a felzárkózókra pontosan azok a monetáris törvényszerűségek érvényesek, mint a fejlettekre. Pedig mára negyvenes években Piero Sraffa, Joan Robinson, Káldor Mik lós és a svéd Gunnar Myrdal kidolgozta az „eltérő kezdeti állapotból” fakadó következmények elméletét, amelyből világosan kiderül, hogy az azonos szabályok alkalmazása az eltérő fejlettségű gazdaságokban az erősek helyzetét erősíti, és a gyengéket csak tov ább gyengíti. Az utóbbi években rohamosan fejlődő hálózatelmélet teljes mértékben alátámasztja a korábbiak intuícióját. Ennek ellenére az MNB nem vette figyelembe a devizában való eladósodás fokozott kockázatát egy gyengébb gazdaság számára, nem szorgalmaz ta, a rendelkezésére álló eszközökkel nem serkentette a beruházások elsőbbségét a fogyasztással szemben, és nem érzékelte a társadalom fejlesztését szolgáló szociális kiadások nélkülözhetetlenségét. Rugalmatlanul ragaszkodott a fiskális egyensúlyhoz, füg getlenül annak összetételétől, pedig a fejlődéssel foglalkozó közgazdaságtan már évtizedek óta a költségvetés szerkezetére helyezi a nagyobb hangsúlyt. Nem vette tudomásul, hogy az a kilencszázalékos reálkamat, amellyel a nemzetgazdaság egészét terheli az infláció (egyébként eredménytelen) visszaszorításának nevében, nemcsak gátat vet a gazdaság kibontakozásának, hanem egyenesen a beruházások elmaradásához és a termelőkapacitás megállíthatatlan zsugorodásához, az alulfoglalkoztatottsághoz, majd honi kínála t hiányában - szöges ellentétben kifejezett szándékával - magához az inflációhoz vezet. Ezeket az elméleti hiányosságokat azzal a módszertani mulasztással koronázza, hogy korábbi döntéseit nem elemzi a tényleges tapasztalat tükrében, így a múlt hibáiból so hasem tanul. Ahogy az MNB függetlenségének fetisizálásával és az „inflációs célkövetés” mitizálásával volt elfoglalva, úgy a kormány nem gazdaságunk felépítésében, hanem egy kiválasztott réteg a többiek rovására megvalósított felemelésében látta legfőbb f eladatát. Ahelyett, hogy a társadalom és a reálgazdaság felzárkózásának valós gondjaira terelte volna a hazai és nemzetközi figyelmet, Orbán Viktor „kipaterolta” az orvosláshoz szükséges nemzetközi segítséget, majd idétlen kuruckodásával csak felbosszanto tta a világot, elodázva saját és hazája
