Kisebbségi Sajtófókusz, 2011. február - Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány - Civitas Europica Centralis
2011-02-08
K ISEBBSÉGI S AJTÓFÓKUSZ EÖKIK • H1461 Budapest, Pf. 362. • +36 1 2167292, Fax: +36 1 2167696 • www.eokik.hu minor@eokik.hu , sajtofigyelo@eokik.hu 201 10208 . 11 – Mivel a szüleim a könyves szakmában dolgoztak, könyvek között nőttem föl, ami meghatározta az egész életemet. Gyerekkoromban is közösségi ember voltam, mindig vibrált körülöttem a levegő. Valószín ű, hogy ezt otthonról hoztam magammal, pedig nehéz családi örökségem van. Már abban is, hogy egyetemre kerültem, a sors kezét látom. Tizenöt éves koromtól hivatásosan fényképeztem, befejeztem a fotószakiskolát Siófokon, aztán elmúlt kéthárom év, és rájött em, hogy mást szeretnék csinálni. Huszonhárom évesen iratkoztam be a szegedi egyetemre. Közben meghalt az édesapám. Ahhoz, hogy levelező tagozatosként folytathassam az egyetemet, munkába kellett állnom. Kiskundorozsmán a művelődési ház vezetői posztját töl töttem be egy ideig. Imádtam ott lenni. Ha most választanom kellene, valószínűleg abba a kis közösségbe mennék vissza. Később jött a JATE Klub, ami akkor még fogalomnak számított. Akkor élte hőskorát: Zalán Tibor, a „ős” Kormorán együttes, Jordán Tamás, Sz örényi Levente, Bródy János, Sándor György, Cseh Tamás – és sorolhatnám még sokáig – fellépéseinek állandó helyszíne volt. Sokat jelentett nekem az egyetemista közeg. Innen kerültem az akkor átadott szegedi Ifjúsági Ház igazgatói állásába. Aztán elváltam. Éreztem, hogy váltanom kell. Budapestre költöztem, és lassan fölépítettem a Vendégségben Budapesten rendezvénysorozatot. Az, hogy fényképészetet tanultál, hozzájárult ahhoz, hogy teljességében lásd a világot? – Dolgoztam fotóriporterként, és voltak kiáll ításaim. Mindig megfogott a csend, a magány, és érdekes módon az ezzel ellentétes lendület is érdekelt. Amikor elkezdtem a népművelői pályát, akkor abbahagytam a fényképezést, mert a kettő nem ment együtt. A látásom azonban megmaradt fotósnak. Akárhova meg yek, bármelyik térségbe visz az utam, egységben látom az embereket a tájjal. Emberpróbáló időszak volt számodra az elmúlt másfél évtized. A családod melletted állt? – Állandóan úton voltam. Az időm nyolcvankilencven százalékát a határon túli közösségekb en töltöttem. Ezt csak olyan családban lehet, ahol teljesen elfogadják és támogatják ezt az életformát. És annak ellenére, hogy nejemmel sérült gyermeket is nevelünk, még segítettek is a maguk módján. Hiszen számtalanszor előfordult, hogy a lányom vagy a f iam hordta szét a szórólapokat, vette fel a telefont, kísérte a fiatalokat... A feleségem pedig teljesen átvállalta a gyermeknevelést. Nélkülük biztosan nem ment volna. Kiktől kaptál segítséget? Lelkileg és szakmailag végig melletted álltak a barátaid, a kollégáid? – A kormányváltás után mondta az egyik határon túli, Fideszhez közel álló párt képviselője, hogy amit eddig tettem, az a vártnál több volt. Ezt azért mesélem, mert a lelki és a szakmai segítség elsősorban a határon túlról jött. Erős baráti és s zakmai kapcsolatok alakultak ki a tizenöt év alatt, amelyek sokszor átsegítettek a hullámvölgyeken. Az anyaországi segítség főleg anyagi/költségvetési vonatkozású volt, hiszen mindig volt valahol valaki, aki azt mondta, ezeket a programokat támogatni kell. A közvetlen munkatársaimnak ugyancsak nagyon sokat köszönhetek, egy csapat voltunk végig. Természetesen mindenkinek van valamilyen világnézete, nekem is, de ennek a munkában nem szabad megjelennie. Szerettem volna betartani, remélem, sikerült. Volt, hog y komolyan meginogtál... – Először 2002ben merült fel, hogy be kellene fejezni. Akkor az egyik oldal akarta, hogy lezárjuk, most meg a másik. Decemberben fölállítottak a helyemről. Naiv voltam, hittem abban, hogy a szakmaiság számít. Sajnos, azt kell mon danom, nem számít. Azt az embernek meg kell értenie, ha a politikai vezetés nem akar valakivel együtt dolgozni. Ám tizenöt év szakmai hozadékát nem volna szabad félretenni. A tevékenységünk kormányciklusokon ívelt át; a Hornkormány idején indultunk, majd az első Orbánkormány idején nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki a fideszes kulturális minisztériummal. Úgy érzem, hogy most nem volt tisztességes a hozzám való viszonyulás. Tekintettel lehettek volna arra, hogy az egész programsorozatot én hoztam létre a semmiből. Adhattak volna még legalább fél évet, ami elegendő lett volna ahhoz, hogy valakit mellém állítsanak, aki tovább tudja vinni úgy, hogy a folyamat és a szellemiség azért megmaradjon. Keserű szájízzel távozom, hiszen úgy érzem, nem vették figyelem be, hogy számomra ez nem munka a szó szoros értelmében. Ez közös ügy. Ezért bánt igazán, hogy így mentettek föl.
