Reggeli Sajtófigyelő, 2010. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-09-08
Kárpátmedencei Sajtófókusz 20 10 . 09.08 . 24 Az igazgató egyébként tav aly tettlegességig fajult konfliktusba keveredett Benedek Istvánnal, az RMDSZ marosvásárhelyi elnökével. A rendőrség illetékeseit tegnap nem sikerült elérnünk, a vásárhelyi katasztrófavédelmi parancsnokságtól ugyanakkor azt a tájékoztatást kaptuk, hogy a t űzoltók egy járművel vonultak ki a Nicolae Bălcescu utcai gyújtogatás helyszínére, Szepessy Skodája negyven százalékban kiégett, a tűz pedig kismértékben átterjedt az autó mellett parkoló másik gépkocsira is. A vásárhelyi különben nem az első eset, hogy i smeretlenek RMDSZes tisztségviselők gépkocsiját rongálják meg. Tavaly januárban máig azonosítatlan elkövetők felgyújtották Gábor Imre brassói RMDSZes önkormányzati képviselő személyautóját. A politikus a lángok elharapózása után nem sokkal megpróbálta el távolítani a BMW X5 márkájú gépkocsi utasterébe dobott molotovkoktélt, de közben meggyulladt a ruhája, égési sérülései miatt több napig kórházi ápolásra szorult. vissza Szerző(k): Rostás Szabolcs No comment – „Az ő romanizá lásuk és a mi magyarosításunk hasonló minta szerint folyt: az iskolapadban és a templomban.” ÚMSZ • Bíró Béla | 20100908 09:29:55 Néhány nappal ezelőtt, egy este levelem érkezett az interneten. Korábban egyik, a Népszabadságban is megjelent, a kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűségről szóló írásomhoz Harrach Gábor történész is hozzászólt. Néhány nappal ezelőtt, egy este levelem érkezett az interneten. Korábban egyik, a Népszabadságban is megjelent, a kölcsönös (szimmetrikus) kétnyelvűségről szóló írásomh oz Harrach Gábor történész is hozzászólt. A vitára Till Johann, aki ma már egyidejűleg a németországi Wending és a magyarországi Ófalu lakója, félig német, félig magyar nyelven írt magánlevélben reagált. Írásának magyar nyelvű része a romániai magyar olvas ó érdeklődésére is számot tarthat. Ide másolom. „Sehr geehrter Herr Bíró! (...) Nagyon sok találó megállapítása mellett egy pontban nem értek egyet Önnel. »Magyarországon nem folyt a szomszédos államokban gyakorolthoz mérhető erőszakos beolvasztás« – írj a Ön. Talán elég, ha az erőszakos névmagyarosítási pressziókra mutatok a múlt század elejétől kezdődően egészen a második világháború végéig. Nekünk ófalui sváb iskolásoknak még az 1950es években is könyörtelen és számunkra érthetetlen büntetés járt, ha anyanyelvünkön beszéltünk az iskolában egymással. Még a szünetben az iskolaudvaron is meg volt tiltva és a hazamenő úton is. Ha elkaptak a tanítók vagy elárult valaki, több százszor le kellett másnapra írnunk a következő mondatot: »Az iskolában magyarul ke ll beszélni!« Ismétlés esetén mindig százzal nőtt a penzum. Ez az »önkéntes« asszimiláció »erőszakmentes« magyar változata. Ha időnként a szomszéd (1945 után ránk telepített) magyarrá vált falvakban jártunk és a magyarok meghallották, hogy németül beszélü nk, »Magyar kenyeret esztek, beszéljetek magyarul!« hangzott gyakorta az imperatívusz. Kollektív kiszolgáltatottak voltunk. Így némultunk el mi, megmaradt németek, svábok sorban Magyarországon, megtagadva (...) anyanyelvünket, később még legszívesebben szá rmazásunkat is. Vajon miért nem beszéltem a Tolna megyei sváb Mucsiból származó Müller Imre osztálytársammal, akivel négy évig Pannonhalmán kollégiumban is együtt laktam, négy év alatt egyetlen német szót sem? Mert melyik gyermek akarna a stigmatizáltak, a kicsúfoltak, a megalázottak körébe tartozni? Aki közülünk élni és fejlődni akart, aki »feljebb« törekedett, annak »...nem maradt más menedékül, mint az önkéntes asszimiláció, menekülés a többségi létbe«, írja nagyon jó elemzéssel Bíró úr. Így volt. Ponto san így. Mivel mi egy hegyvidékes, rosszul elérhető faluban laktunk, ahova magyar földigénylők 1945 után nem jöttek, minket nem űztek ki, maradhattunk, és egyike lehettünk azon kevés német falunak, melyben az ott lakó németeknek nem kellett helyet csináln iuk magyar honfitársaiknak. Ezért falumban anyanyelvünk használata is sokáig homogén maradt.
