Reggeli Sajtófigyelő, 2010. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-08-16
Kárpátmedencei Sajtófókusz 20 10 . 08.16 . 14 évtiz edek eredménye: a legutóbbi, 2001es népszámlálás szerint Romániában tizenegyre, Magyarországon négyre csökkent a nemzetiségek százalékos aránya. Csehszlovákiában az 1930as népszámlálás szerint a lakosság harmincnégy százaléka tartozott valamely kisebbség hez. Ma Csehországban és Szlovákiában együttesen a kilenc százalékot sem éri el a nemzetiségek aránya, túlnyomórészt a németek és a magyarok kitelepítése, kisebb részben a nemzetiségi asszimiláció, illetve Kárpátalja időközbeni elvesztése miatt. A kisebbsé gek fogyatkozása tehát a Dunamedencében általánosnak mondható – ám Bíró Bélának az a cikkbeli következtetése, miszerint Magyarország az utódállamoknál sikeresebben homogenizálta a saját lakosságát, algebrai úton nehezen igazolható. Még beszédesebb a rend szerváltás óta eltelt időszak mérlege. 1990 és 2001, vagyis a két utolsó népszámlálás között Magyarországon a németek száma nem egészen harmincegyezerről hatvankétezerre, vagyis több mint a duplájára, a szlovákok száma tízezerről majdnem tizennyolcezerre, a háromezer fő alatti szerbeké közel négyezerre, a horvátoké tizennégyezerről tizenhatezerre, a szlovénoké pedig kétezerről háromezerre emelkedett. Némileg árnyalja, de egészében aligha rontja a képet a románok számának csökkenése tizenegyezer főről nyolce zerre. Az a tény, hogy a létszámemelkedések mögött a rejtett identitások újbóli vállalása/vállalhatósága áll, semmit nem von le a tendencia értékéből. Különösen annak tükrében, hogy ugyanezen idő alatt a magyar kisebbségek száma Szlovákiában negyvenhétezer rel, azaz nyolc százalékkal, Romániában százkilencvenezerrel (12%), Szerbiában pedig ötvenegyezerrel (15%) esett. Tehát amíg Magyarországon a néhány ezer fős, szétszórtan élő, minden komoly asszimilációelmélet szerint eleve beolvadásra ítélt nemzetiségek ö sszlétszáma tíz év alatt dinamikusan nőtt, a szomszédos országokban a több százezres vagy milliós, elvileg virulens magyar közösségek háborús veszteségeket idéző mértékben fogyatkoztak. A rendszerváltás után tehát már kirívóan ellentétesek a Magyarországon és a szomszédos államokban zajló etnodemográfiai folyamatok. Más a helyzet a nyelvi asszimilációval, amely – és ebben igazat kell adnunk Bíró Bélának – , Magyarországon valóban erős. Ugyanakkor ez esetben a jelenség mögött álló sajátos okokat is figyelemb e kell venni. Ilyen sajátosság például a magyarországi kisebbségek településszerkezete. Nemzetiségeink – eltérően számos más Kárpátmedencei kisebbségtől – egyrészt szétszórtan, másrészt lokálisan is kisebbséget képezve élnek az országban. A 2001es népszám lálás szerint a 3157 magyarországi település közül mindössze ötvenháromban érik el az abszolút többséget. Emellett fi gyelembe kell vennünk a nemzetiségek történelmileg kialakult, a földrajzi távolságok által is alakított viszonyát saját anyaországukhoz, am elynek intenzitása és identitásformáló ereje össze sem hasonlítható a külhoni magyar közösségekével. Mindezek együtt jelentősen meghatározták és ma is meghatározzák a köztünk élő nemzetiségek anyanyelvhasználati szokásait, identitásbeli sajátosságait, val amint asszimilációs hajlandóságát. Itt kell megjegyeznünk, hogy bár a magyarországi kisebbségi önkormányzati vezetők már többször felhívták a figyelmet a nyelvi asszimiláció problémájára, minden alkalommal hangsúlyozták a teljes mértékben megengedő jogszab ályi környezet tényét. Nem lehet egyöntetűen megítélni a magyar állam felelősségét a kisebbségek rendszerváltás előtti létszámcsökkenéseivel kapcsolatban sem. A Horthykorszak kisebbségpolitikája, a sváb kitelepítés vagy éppen a kikényszerített szlovák – ma gyar lakosságcsere különböző mértékben, illetve utóbbi esetben egyáltalán nem tükrözte Budapest szándékait. Azt pedig nyugodtan kimondhatjuk, hogy a huszadik századi Magyarországon a kisebbségek arány- és létszámcsökkentése nem képezte egy rendszereken és korszakokon átívelő nagy nemzetépítő stratégia első számú célját, eltérően egyes szomszédainktól (lásd például a többségében magyarlakta városok és régiók etnikai átrendezésének minimum hetvenéves programját Szlovákiában, Romániában és az egykori Jugoszláv iában), hogy a kisebbségellenes politika extrém – részben történelmi távlatokba vesző, részben az utóbbi két évtizedben alkalmazott – megoldásai terén tapasztalt különbségeket ne is említsük. (A fenti tények súlyát és következményeit nem csökkentik a Román iában és Szerbiában mostanában érzékelhető pozitív kisebbségpolitikai elmozdulások.) A rendszerváltás utáni magyar közélet egyik nagy erénye az a nemzetértelmezés, amely nem választja szét doktriner módon a politikai és a kulturális nemzet fogalmát, ez ut óbbi vonatkozásában pedig a külhoni magyarságot a nemzet részeként, a nemzetietnikai kisebbségeket pedig államalkotó tényezőkként ismeri el. Amikor a parlament döntést hozott a kisebbségi önkormányzatokról, az első tényleges nemzetiségi autonómiát teremte tte meg a térségben. Noha a rendszer működésében eddig felmerült anomáliák megmutatták a szabad identitásválasztás határait, a magyarországi etnodemográfi ai viszonyok közepette ez az eddig ismert legjobb kisebbségpolitikai megoldás.
