Reggeli Sajtófigyelő, 2010. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-06-10
Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 06.10 . 41 A legszerencsétlenebbet: a dohogót, aki minden sérelmet számon tart, tudja, hogy hol hány iskolát zártak be, melyik színmagyar faluban építettek ortodox templomot, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtala nságnak, s a sérelmét azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire nincsen ereje. Aztán a lojálist, a hatalom támaszát, aki szereti elfordítani tekintetét arról, amire a dohogó dühösen rátapad, és minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. Végül a legférfiasabbat: a szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is. Ő az, aki hősnek képzeli magát, mondja Németh László, de hozzáfűzi, minden kisebbségi hősiesség valójában neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak az ismertetése után a nemzeti író levonja a szomorú konzekvenciát: az erdélyi magyarságnak nincs komoly ha drendje, amelybe beállni férfipróba, egy nagy eszme sem fut szét a körében. Németh László szerencsére tévedett, akárcsak korábban Herder. Férfipróbává vált az 1935 óta eltelt időszak, s ugyan a dohogók, a lojálisok és a szervezők ma is enyhe neurózisban r ajzolják – a megmaradásértékteremtés eszméjétől hajtva – a jövőt, hitük miatt kevésbé önpusztító az idegbajuk, mint a kiábrándult többségieké. Ma Erdélyben legalább annyi magyar él szórványban, mint ahányan tömbben, a Székelyföldön! Nagyvárad, Arad, Tem esvár, Déva, Brassó épp oly fontos pillérei az erdélyi magyarságnak, mint Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy vagy Csíkszereda. Ennek ellenére a magyarországi és a romániai magyar média, amikor a szórványlétről tudósít, hajlamos a Németh Lászlói diagnózi sra – állapították meg minap a dévai szórvány és sajtó viszonyát taglaló tanácskozás résztvevői. A szórványkérdés tárgyalásának hangnemét ezidáig a veszteség élményének kiemelése jellemezte. Sokan aszerint ítélik meg a szórványt, hogy mennyire előrehalad ott a közösség asszimilációja a többséghez, és ez a fajta megközelítés óhatatlanul elvezet ahhoz az olvasathoz, hogy a szórványlét halmozottan hátrányos helyzet, amellyel szükségszerűen együtt jár, hogy a közösség belső erejéből nem képes önazonosságát meg őrizni! Ez a jóslat aztán akár önbeteljesítővé is válik, hozzájárul a kisebbségi csoport megszűnéséhez. A szórvánnyal foglalkozó média és a szórványsajtó feladata éppen az, hogy belülről vizsgálja a kisközösségek mindennapjait és elfogadtassa azt a valós tényt, hogy a szórványban élő közösség a külső, beolvasztást célzó nyomásra éppen saját belső kohéziós erejének a növelésével tud hatékony válaszreakciókat felmutatni. Egy, a kilencvenes években készült vizsgálat megállapította, hogy a kisebbségi helyzet f elértékeli a kulturális tradíciók, értékek szerepét, az esztétikailag értékesebb ízléskategóriák aránya szórványszituációban magasabb, mint tömbben. A szórványlét – ha kigyógyulunk neurózisunkból, láthatjuk is! – nem a lemorzsolódás állapota, hanem érté kőrző, értékteremtő vállalkozás, amelyet érdemes politikailag, erkölcsileg is támogatni, az összmagyarság érdekében is. Mert a kisebbség leépülése a sivatagosodáshoz hasonló folyamat. Ha a kis autonómiaoázisok – amelyeket oly nagy hittel és áldozattal ép ítettek a Kallós Zoltánok, Böjte Csabák, Szegedi Lászlók, Balázs Bécsi Attilák – eltűnnek, a leépülés folyamata eléri a tömböt. Nem is beszélve arról, hogy a szórványban kipróbált és felismert túlélési és közösségfejlesztési stratégiák a globalizáció és az anakronizmus veszélyével egyszerre hadakozó tömb számára is megoldást jelenthetnek. vissza
