Reggeli Sajtófigyelő, 2010. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-06-09
Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 06.09 . 33 engedményekre alapozott politizálás ugyanúgy nem vezethet eredményre, mint ahogyan az irredentizmus sem vezethetett. Úgy tűnik, az új magyar külpolitika a határon túli magyarok kérdésében is a radikális megoldások útját választja. Ami bizonyos mértékig érthető. Az elmúlt bő fél évszázadban nyilvánvalóvá vált, hogy az egyoldalú engedményekre alapozott politizálás ugyanúgy nem vezethet eredményre, mint ahogyan az irredentizmus sem vezethetett. Az, hogy a kisebbségi magyarságra vonatkozó döntésekben kizárólag a szomszédos államok többségi népessége lehessen illetékes, látszólag demokratikus ugyan, mélyebb megfontolása azonban ellentmond a demokrácia minden alapelvének. A kisebbség eket teljességgel kiszolgáltathatja a többségi társadalmak önkényének. A kisebbségi állampolgárt az úgynevezett. nemzeti államok jogrendszere másodrendű állampolgárnak, egyrészt megbízhatatlannak, másrészt éretlennek tekinti. A helyzet felülvizsgálatára azonban a nemzetközi közvélemény beidegzettségein kellene változtatni. Ennek kezdete az lehetne, hogy mi magunk is megpróbálnánk az – egyéb vonatkozásokban már felfüggesztett, de a kisebbségi kérdésben továbbra is érvényben tartott – területiségtől a többe s kötődések, az összetett identitások teljes körű fel- és elismerése irányában elmozdulni. Tény, hogy mi, erdélyi magyarok ugyanúgy rendelkezünk bizonyos mérvű román identitással, mint ahogyan a románok is bizonyos mérvű magyarral (még ha ez gyakran a pu szta elutasítás szintjén reked is meg). Az együttélés lehetetlenné teszi, hogy függetlenedjünk egymástól. A megoldás csakis az lehet, hogy mindkét fél vállalja azt, amivel identitását a másikhoz fűződő kapcsolatai gazdagítják. Szegényíteni egészen bizony osan egyiket sem szegényítik. Illetve csak akkor, ha a másik identitást az érintett fél nem önként vállalja, hanem mikor az egyik, mikor a másik állam a sajátja helyett próbálja ráerőszakolni. A kettős kötődések legitimitásának, sőt üdvös voltának elisme rése egy csapásra orvosolhatná azokat a problémákat, amelyek manapság nem csak nálunk, de a KözelKeleten és a világ más tájain is robbanásveszélyes helyzeteket teremtenek. Norbert Elias a francia és angolszász „civilizáció”- és a német „kultúra”fogalom elemzése során bizonyította, hogy az egyik a terjeszkedő, a másik a visszaszorulás ellen védekező nemzetek fogalmi eszköze az önmagukhoz és a külvilághoz fűződő viszony elméleti leírására. Németország a középkor vége óta folyamatosan teret veszít, akárcsa k Magyarország. Anglia és Franciaország, majd az Amerikai Egyesült Államok viszont a 20. század közepéig folyamatosan terjeszkedik. Ekkor kezdődik el a gyarmatbirodalmak szétesése. Franciaország is elindul a hanyatlás útján, nagyhatalmi státusát ma már Ang lia is pusztán az Egyesült Államokhoz fűződő sajátos viszonyának köszönheti. S a hanyatlás szele mintha magát az Egyesült Államokat is elérte volna. Ha Elias gondolatmenete helyes, ennek a folyamatnak előbbutóbb a kultúrához és a civilizációhoz, illetve az állampolgári és a kulturális nemzet rájuk alapozott fogalmaihoz való viszonyt is érintenie kell. A befogadó gyanánt aposztrofált állampolgári nemzet az „idegen” kulturális közösségekhez tartozó egyének asszimilálásának eszköze, az elzárkózás fogalmával bélyegzett kulturális nemzet fogalma az asszimiláció elleni védekezésé. E kettő azonban – a politikában máig érvényes hiedelmekkel ellentétben – nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Ésszerű keretek közé szoríthatja az asszimilációt, s megteremtheti a feszültségmentes együttélés feltételeit a beolvadásnak kölcsönösen ellenszegülő közösségek között. Azt a tényt, hogy a két nemzetfogalom ugyanannak az éremnek az eltérő oldalai, ma már a nyugati politikatudomány számos képviselője vallja (hogy csak két n evet említsek: Antony D. Smith és Will Kymlicka). Tekintsem jellemzőnek, hogy magyarra egyikük munkáit sem fordították le...?
