Reggeli Sajtófigyelő, 2010. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-03-23
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 03.23 . 35 Vonultak a Cernatul de Jos településjelző tábla felé, amely aztán, még meg sem érkeztek a magyar honvédek, egyik percről a másikra eltűnt, mert valakik a bevonulókat köszöntő díszkapu ácsolása közben erre is szakítottak időt. A z általános eufóriában, ha én nem is tudtam az érzést szavakba önteni, a település névtá blája láttán átsuhant rajtam, hogy valamit, a falu nevét visszakaptuk. Elemi iskolás koromban természetes volt, hogy szülőfalumban minden kiírás magyar. A földrajzi és történelmi témájú leckéket, a házi feladatot, az olvasnivalókat rajongva szerettük. Nye lvünket csücsörítve kóstolgattuk az anyanyelv szavait. A háború után Kézdivásárhelyre, a kantai Nagy Mózes Gimnáziumba kerültem. Az impériumváltást azon érzékelhettük, hogy románóráink is voltak az órarendben, de az iskola magyar jellege megmaradt. Magyar — román balhék voltak azért, emlékszem, hogy visszajött a faluba Buletti, a hírhedt tanító, és az iskolából hazajövő apró gyermekek fülét felszaggatta a falu közti rét ösvényén, a Kertekben, mert azok az anyjuk nyelvén csiviteltek. Aztán „az oroszok" az atro citások miatt kiparancsolták a román adminisztrációt és a félkatonai csoportokat Székelyföldről... Nos, a kantai gimnáziumban csak a riasztó hírekből s a románórákból lehetett tudni, hogy valami változott. Egyébként nagy volt a diákok között a magyarkodás , és tanáraink is éreztették velünk, hogy magyarok maradtunk, különösen, amikor megjelent a Nemzetiségi Statútum, majd megalakult a Grozakormány, és akkor senki sem hitte volna, hogy valaha is csak az egynyelvű Cernatul de Jos felirat kerüljön ki újra szü lőfalum bejárataihoz. A tanítóképzőben is anyanyelvünkön tanultuk a földrajzot és a történelmet. Emiatt szerettük is. Román szavakkal akkor találkoztunk, amikor a moldvai vagy a havaselvi földrajzi neveket, a települések, hegyek, folyók nevét kellett bevá gni. Erdély nagyjából magyar szavakba öltöztetett maradt. Szerettük is ezeket a tantárgyakat. Gyakori kirándulásaink során azonosítani tudtuk a mesékkel, mondákkal, egyéb történetekkel. Ika vára, Bálványos vára, a Szent Annató és a többiek, Benedek Elek é s mások mesefeldolgozásai bearanyozták ezeket a tájakat. Éreztük, hogy ez a föld, a táj, a falu és népe a miénk, úgy, egészben, ahogy van. Aztán felnőtt koromban rontott ránk istenverésként nyelvünk megtépászása, szavaink elorzása. Amikor egészen fiatalo n kineveztek Kézdi rajon tanügyi osztályának vezetőjévé, huszonnyolc létesítendő román tagozatot örököltem, amelyet a brassói tartományi tanfelügyelőség akart ránk oktrojálni. A történetet másutt megírtam, most nem részletezem. Végül is nyolc ilyen tagozat maradt Kézdi rajonban. Ennél is elidegenítőbb és súlyosabb érzelmi csapás volt, amikor a Kárpátok Géniuszának uralgása idején a történelmet és földrajzot minden iskolai szinten románul kellett tanulni, és román nyelvből tájszavaktól, népies fordulatoktól hemzsegő szövegeket kellett szajkózva bevágni. Aztán következett az az időszak, amikor az iskolán kívül sem lehetett településneveinket anyanyelvünkön használni. Ezzel érzelmileg elvették tőlünk, elidegenítettek, nemcsak szavaktól, nyelvtől, beszédtől, ha nem az államtól, ennek intézményeitől, a románságtól is. Olvasom a híreket az új tanügyi törvénytervezetről, amely szerint a román nyelv tanulását speciális tankönyvek és kézikönyvek alapján kell majd tanítani. A történelmet és földrajzot is. Jóleső érzé s hallani, olvasni és majd alkalmazni is. Ezzel elidegenített szülőföldünket szerezzük vissza, ez a törvény közelít bennünket azokhoz az intézményekhez, emberekhez, magához az államhoz, amelynek keretében adatott élnünk és alkotnunk. És megfogalmaztatja ve lünk azt is, hogy parlamenti, kormányzati képviseletre szükségünk van. Én erősen hiszem, hogy a tanügyi törvénytervezet vitájában a magyar pedagógusok tömegei is részt vesznek, kiemelik belőle azt, ami számunkra, a románság és az ország számára is üdvös, ami a szülőföld szeretetének és megbecsülésének, a jó közérzetű országépítésnek az alapja, és kigyomláltatják belőle azt, ami számunkra kedvezőtlen. Sylvester Lajos, Háromszék vissza
