Reggeli Sajtófigyelő, 2010. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-01-20
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófók usz 20 10 . 01.20 . 23 lengyel Nobeldíjas írót (aki a litván Vilniusban született) szoktam ilyenkor idézni, aki azt mondja, hogy a két haza, két nyelv, két kultúra - óriási gazdagság. Ugyanakkor azt is mondja, hogy egyik hazában sem tartanak igazán teljes jogúnak. S ez így van esetünkben is: Horvátországban azt mondják nekünk, hogy: ti magyarok, itt pedig, hogy: ti horvátok, így azután a kettősség mindig bennünk van - mondta a Hét Napnak adott ex kluzív nyilatkozatában dr. Heka László. Várostörténeti kincs Péter László neves irodalomtörténész, egyetemi tanár A szegedi dalmaták (bunyevácok) története című könyv előszavában ezt írja: ,,Heka László érdeme, hogy alapos levéltári és szakirodalmi búvárkodással föltárta és fölmutatta a bunyevácok jelentőségét Szeged történelmében, és ezzel nemcsak pótolta az eddigi mulasztásokat, hanem számos meglepő eredményt is hozott a várostörténeti kutatásba. Különösen értékes a dalmata családok és a város tör ténetében jelentős szerepet játszó személyiségek lexikális fölsorakoztatása. Ezt a további kutatások gyarapítani is fogják. A bunyevácok, éppen mivel katolikusok voltak, könnyen összeházasodtak a magyarokkal. A dalmata iskola 1770 körül megszűnt. A 18. szá zad végére, a 19. század elejére fölszívódtak a magyarságba.'' ,,A 19. században pedig - írja Heka László - már minden dalmata név viselője magyarnak vallotta magát.'' Történelmi szerepüket azonban nem szabad elhallgatni. Ezért fontos dokumentum ez a könyv . vissza KISIMRE Ferenc A maradék – A magyar kultúra napjára Hét Nap 2010.01.06. A magyar kultúra napja közeledik, egyik legbensőségesebb, legmélyebb gyökerű ünnepünk, s én Csoóri Sándort meg Kányádi Sándort olvasok, s a szerémségi Maradékra készülök Hét Napélőújságra. A legbeszédesebb nevű falunkba ott a Tarcal hegység, mai nevén Fruška gora lankái alá. Mostanra már új értelmet nyert, még beszédesebbé vált a falunév: bizony, maradékká lettünk mindannyian. Mi itt a Délvidéken az egykor hatalmas egész, Trianon után pedig a még mindig több mint félmilliós nemzetrész maradékává. Jó, ha vagyunk még negyedmilliónyian. Ennyiünk számára kell újságokat kiadnunk, folyóiratokat, könyveket megjelentetnünk, rádió- és tévéműso rokat készítenünk, színházat, filmet csinálnunk, művelődési rendezvényeket szerveznünk; kultúrát őriznünk, ápolnunk és teremtenünk. Vajon a kultúránk is maradékkultúrává töpörödött? - fogalmazódik meg bennünk a gyötrő kérdés, mint ahogy mi maradékká ő rlődtünk az elmúlt évtizedek kegyetlen malomkövei alatt. Aztán éppen ott Maradékon, az Isten háta mögött, lapunk élőújságján születik meg a válasz, jobban mondva megtörténik a csoda. Ismét megtörténik, ki tudja, hányadszor már. Bekövetkezik a kegyelmi állapot, melynek az ember csak ritkán lesz részese életében. S éppen ott, ahol némelyek a legkevésbé várnák. A művelődési házat, ifjúsági otthont - nevezzük akárhogyan - zsúfolásig megtöltik a szerémségi magyarok: jönnek, egyre csak jönnek a maradékiak , a satrincaiak, a dobradóiak... S itt vannak velünk a barátaink: Belgrádból a magyar nagykövet, írótársak, újságírókollégák Újvidékről, Szabadkáról, harcostársak Bácsfeketehegyről, Szerémségből... Mintha mindenki érezné, hogy itt most valami rendkívüli d olog történik. Olyasvalami, ami megváltoztathatja a dolgok meglehetősen kedvezőtlen állását, ami felülírhatja az eleve elrendelést... Már nemcsak a szerémségi magyaroknak és szerkesztőségünknek olyan fontos ez a maradéki élőújság: fontos mindannyiunkna k. S erősen bízunk benne, hogy fontos lesz azok számára is, akik a róla szóló beszámolókat majd elolvassák az újságban, meghallgatják a rádióban, megnézik a televízióban... Mindnyájan részesei leszünk a kegyelmi állapotnak, s a csillogó meg bepárásodot t szemek láttán megállapíthatjuk: a baljós jelek ellenére nincs még minden veszve. Még itt a legelhagyatottabb végeken sem. Van még miért, van még kikért munkálkodnunk... S hogy mi idézte elő Maradékon ezt a kegyelmi állapotot? Mi más, mint kultúránk: elpusztíthatatlan, betilthatatlan, legyűrhetetlen magyar kultúránk. Amely a legmostohább időkben is szárnyalni, álmodni, alkotni, reménykedni tanított bennünket. Megmaradni a legkülönfélébb módon. Költőink, zeneszerzőink, előadóművészeink, az írott és mondott és énekelt szó mesterei fogtak össze ezen az esten a szerémségi magyarság megtartása érdekében. Amikor a színpadról kiváló előadóművészek tolmácsolásában megszólalt Petőfi Sándor, József Attila, Kányádi Sándor vagy Ács Károly, a nagyszerű Juhász ze nekar előadásában felcsendültek Lányi Ernő nótái meg legszebb népdalaink, amikor messze földön híres kis mesemondóink szájából elhangzottak a nagyszülőktől tanult furfangos mesék, az anyanyelvükben már jócskán meggyengült emberek minden szót értettek, lelk ük érzékeny vevőkészülékével minden dallamot fogtak. S csak magukban vagy maguk elé suttogva együtt szavaltak, énekeltek az előadókkal. Mert a versek is, a dalok is, a mesék
