Reggeli Sajtófigyelő, 2010. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2010-01-07
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 20 10 . 01.07 . 28 Tanszék vezetője, volt tanügyi tanácsos elmondta: „Nagyon sok szlovén óvónő nem tud magyarul, vagy csak pár szót. Azt kellene elérni, hogy a kétnyelvű oktatásban részt vevő pedagógusok legalább egy bizonyos szin ten beszéljenek mindkét nyelven. Amikor jött ez a törvény (értsd: oktatási törvény) amelyik ezt szabályozta (hogy a pedagógusi állás betöltéséhez mindkét nyelvet kell valamennyire ismerni), azt mondták, hogy annak, aki már bent volt, nem kell vizsgáznia. É n tiltakoztam.” (R. Mejak, 1992, Szabó, 1993) A kétnyelvű általános iskolába való iratkozásnál évtizedek óta problémának számító „magyar 1be vagy 2be” dilemmáját azzal oldották fel, hogy nem kérdeztek rá az anyanyelvre, illetve a nemzeti hovatartozásra: „Mi a beiratkozásnál soha nem tüntetjük föl, hogy ki milyen nemzetiségű. Nem is tartjuk fontosnak, azért, mert nem akarunk nemzetiségi problémát, nem akarjuk a nemzetiséget, mint problémát feltüntetni a szülők előtt.” Jól érvel Szabó Ildikó, a tanulmány sz erzője, amikor kifejti, hogy a „tapintat” mögött olyan kérdések húzódnak meg, amelyeket a konszolidált gyakorlat ellenére a társadalom máig sem tudott feldolgozni. Olyanokat, mint a politikai óvatosság, a kedvezőtlen tapasztalatok, a vegyes házasságok nagy száma stb. – paradoxon, hogy éppen a kétnyelvűség legfontosabb szocializációs intézményei kezelik tabuként az etnikai hovatartozást – írja Szabó. (Szabó. 1993) Az óvodai alkalmazottakkal, vezetőkkel készített interjú alapján a szakember a szocializációs k érdésként felmerülő a „saját és a másik nemzet konceptualizálása folyamatának” szakmai kérdésként való felmerülését is hiányolja. Az egyik riportalany elárulja: itt a gyerekek nem tesznek különbséget aszerint, hogy ki a magyar és a szlovén. Ilyet még ezekn él a kicsi gyerekeknél nem észleltek, újságolja. Ahogy a nyelvi hierarchia alakulása sem tűnik fel, úgy a „nyelvi hátrány” sem. De a két nyelv hierarchikus viszonya már az óvodában finoman kirajzolódik. A kétnyelvű óvoda módszertani kérdéseiről azonban már másfajta vélemény körvonalazódik. Az általános iskolához hasonló panaszáradatot jegyzi le a kutató, amikor a módszer iránt érdeklődik: „harminc évvel ezelőtt csak szavakat tanítottunk… Utána ezeket a szavakat mondatokba fűztük. Akkor ezeket a mondatokat ö sszekötöttük egykét mondattal. De olyan nagyon csecsemőcipőben jártunk még, mert nem volt semmiféle utasításunk… 80ban, 82ben megjelent egész szűk keretekben egy nevelési terv… De ez csak ilyen keretprogram volt.” (Szabó. 1993) Úgy tűnik azonban, hogy a „keretterv” és a hozzá kapcsolódó módszertani minimum is több volt a semminél, hiszen a nyelvi előnyökbőlhátrányokból származó társadalomlélektani és szocializációs problémák orvoslására, a szolidaritásérzés és az „együttélési normák” kialakítására és él etben tartására azért elégnek bizonyult. (folytatjuk) Bence Lajos Az óvodák a kétnyelvű területen Miután a Muravidéken a nemzetiségileg vegyesen lakott területen az általános iskolákba 1959ben bevezették a kétnyelvű oktatást, szükség mutatkozott a gyermekek iskola előtti felkészítésére a szlovén, illetve a magyar nyelv ismeretét illetően. Annak ellenére, hogy az óvodákban az óvónők a munkájuknál mindkét nyelvet alkalmazták, 1961ben hivatalosan és tervszerűen is elkezdődött a kétnyelvű oktatás az ó vodákban is. Így az óvodák 1964ben Iskola Előtti Intézménnyé alakultak át, s 1970ben kötelező lett a kétéves óvodai látogatás bevezetése az iskola előtt álló gyermekek számára a nemzetiségileg vegyesen lakott területen (kisiskola). Ma a gyermekek óvodai látogatásáról a szülők szabadon döntenek. Lendvai Óvoda A két világháború előtti időszakban Lendva községben nem volt óvónevelő intézet, 1939ben azonban két, magántulajdonban működő óvoda volt Lendván és Turniščén. Az óvodát szerzetesek, iskolai nőv érek (apácák) vezették. A szervezett gyermekóvás a korábbi Lendva községben 1948. március 8án, a Nőnapon indult. A szervezett gyermekóvásra az AFŽ (a Nők Antifasiszta Frontja) tett kezdeményezést, elsősorban a dolgozó nők szükségleteire alapozva, amire ad dig nem volt példa. A gyermekek óvodába járatása a szűk, gazdagabb réteg privilégiuma volt. Az óvoda Lendván, a Partizán utcában (ma Fő utca) a szerzetes iskolanővérek helyiségeiben (zárda) működött. A rossz állapotú épületet 1950ben alaposan felújították . Újdonságnak számított az óvoda, s ezért a szervezett gyermekóvás a szülők körében kezdetben kételyeket váltott ki, de ezek hamar eloszlottak. Az óvodát 1948tól Dom igre in dela (DID), a játék és a munka otthona névre „keresztelték”. Kezdetben 10, majd 8 0, s 1951től már 110 gyermek látogatta Lendváról, Hosszúfaluból, Lendva- és Hosszúfaluhegyről, valamint Hármasmalomból. Az