Reggeli Sajtófigyelő, 2009. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-12-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 12.02 . 43 törvényét. És ez a törvény egyenlő jogokat biztosított a görög katolikus és az ortodox egyháznak is. Ennek is az volt a következménye, hogy az első román nyelvű iskolák nem a Regátban, hanem Erdélyben születtek Bethlen Gábor fejedelemsége idején. V agy ha csak az 1867es kiegyezés után történteket nézzük, egyetlen megvilágításban, az oktatás terén, úgy is érdekes következtetéseket vonhatunk le. „Népoktatási nyilvános tanintézeteket a törvény által megszabott módon állíthatnak és fenntarthatnak a hazá ban lévő hitfelekezetek, társulatok és egyesek, községek és az állam.” „A felekezetek a 11. § értelmében minden községben, ahol híveik laktak, iskolát állíthattak fel, tanítóikat maguk választhatták, a tankönyveket és tantervet maguk határozhatták meg.” (G hibu: Viaţa, 106.) Ennek következménye lett — már a kiegyezés után — , hogy: „Pár év alatt a két román egyház több mint kétezer tiszta román tannyelvű elemi iskolát állított fel. Néhány száz faluban felekezeti iskolák helyett román tannyelvű községi iskolá k keletkeztek. Az iskolák felállításához semmiféle előzetes engedélyre nem volt szükség. Az iskolaszervezésről az egyházi főhatóság egyszerűen jelentést tett a minisztériumnak, amely azt tudomásul vette, s ezzel az iskola nyilvánossági joga elismerést nyer t.” És az Apponyiféle, 1907. évi XXVII. törvénycikk egyik kiegészítése: „ha az ilyen román iskolába járó magyar anyanyelvű gyermekek száma a húszat eléri, akkor őket magyar nyelven kell tanítani, a román gyermekek anyanyelvükön való tanítása mellett”. És hogy párhuzamot is vonjunk, ugyanez időben a Regátban, ÓRomániában törvény „szavatolta”, hogy román állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvű oktatás volt lehetséges. Az iskolák óriási többsége egységes román nyelvű állami iskola vol t. A román kormány ezenkívül hozzájárult bizonyos magániskolák felállításához. Ez utóbbiak kétfélék lehettek. Az első csoportba olyanok tartoztak, amelyekben teljesen románul tanítanak. A román tannyelvű iskolákba román alattvalók gyermekei is felvehetők. De az iskolák kötelesek az állami tantervhez igazodni. A tanítóknak az állami iskolák tanerőivel azonos képesítésűeknek kell lenniük. A magániskolák másik csoportját azok az iskolák alkották, melyekbe „román alattvalók gyermekei nem vehetők fel. Itt az okt atás lehet idegen nyelvű is. Ám a román nyelv, földrajz és történelem román nyelven, a hivatalos tanterv alapján tanítandó. E tárgyakat csak született román, állami képesítésű tanító taníthatja, akinek azonban rendelkeznie kell a román közoktatási miniszte rtől kapott, személyre szóló engedéllyel.” (Bíró Sándor, Kisebbségben és többségben. Románok és magyarok, 1867 — 1940, 213. lap) És ezt tudták a románok is. Amikor az ellen panaszkodnak, hogy az orosz hatalom Besszarábiában nem engedi a román iskolák működés ét, a román nemzeti szellem érvényesülését, akkor elismerik a magyarországi románokról, hogy „ők mint nemzet, élnek”, a cári Oroszország románjainak „síri csendje azoknak nemzeti apátiáját” mutatja. „Úgy látszik, halotti szemfödél takarja a besszarábiai ro mán nemzetet. Pontos számukat nem lehet tudni. Panaszuk nem jut el a román sajtóba. Sorsukat nem is lehet összehasonlítani az Ausztria — Magyarországon élő románokéval. Ez utóbbiak hatalmas elemet képeznek, gazdaságilag és kulturálisan folyton fejlődnek. Nem zeti érzésük fejlettebb, mint a szabad Romániában élő románoké.” (Adevărul, 1912. december 10.) És mégis: gyűlölet! Csak gyűlölet! Amikor Gyulafehérváron elhatároztatik: „Teljes nemzeti szabadság az együttlakó népek számára. Minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által.” (a Rezolúció III. pontja), csodae, ha az papíron maradt? Ellentmondott a román gondolkodásmódnak, a román felfogásnak. Rövidesen érvényesül Erdélyben is az elv: „Román állampolgárok gyermekei számára csak kizárólagosan román nyelvű oktatás lehetséges.” S bár — 91 év után is — még vannak iskoláink, az elv mai napig is elv. És a „minden népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által” ígéret, csak ígéret. Băsescu elnök „megmondta” Budapesten: „Niciodată!” Soha nem lesz a romániai magyarságnak autonómiája, azaz: soha nem fogják betartani ama gyulafehérvári ígé reteket. Legalábbis: így gondolja az ország ezekben a pillanatokban még mindig első embere. És ugyanígy gondolják a hatalom várományosai is. Jogot adni? Minek! Kilencvenegy év telt el ama december elseje óta. Szörnyű idő! És azóta még mindig hátrafelé men etelünk. Mert azok megvalósításától, amit akkor határozott el az erdélyi románság „krémje”, nemhogy közelednénk, inkább távolodunk. Pedig az idő előrehalad! És annak a szellemnek, amely az Osztrák — Magyar Monarchiát jellemezte, mert az magasabb rendű szelle m volt, igazságosabb, emberibb szellem volt, előbbutóbb csak diadalmaskodnia kell. Ám hogy diadalmaskodhassék, rajtunk, a mi harcunkon is múlik. Harcunkhoz példát vehetünk az erdélyi románok egykori harcából. Ők sem ingyen kapták Erdélyt. Ők sem ingyen ka pták Nagyromániát. Megküzdöttek érte.
