Reggeli Sajtófigyelő, 2009. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-12-05
MeH Nemzetpoli tikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 12.05 . 29 vallani magukat, akik az iskolában kapott információk mellett más helyekről is szereztek ismereteket, illetve vannak olyan fiatalok, akik veszik a fáradságot, hogy kutassanak saját eredetük után. Évtizedekben lehet mé rni azt a munkát, amelyre szükség van a teljes szemléletváltás érdekében. Egyelőre csupán azt tehetjük, hogy felvilágosítsuk az embereket: nem kell szégyellniük identitásukat, sőt, arra biztatjuk őket, hogy legyenek rá büszkék. A fiatalabb nemzedék tagjai közül azok vannak ilyen szempontból szerencsés helyzetben, akiknek lehetőségük adódik „kimozdulni” Moldvából, és Kolozsváron vagy akár Magyarországon folytatják tanulmányaikat. Kétségkívül elősegíti munkánkat, ha a fiatalok a gimnáziumot vagy a felsőfokú képzést Erdélyben vagy Magyarországon végzik, ilyen esetekben ugyanis látnak és hallanak, külső szemmel is fel tudják mérni mindazt, ami Moldvában zajlik. Reménykedem abban, hogy előbbutóbb, ha nem is mindannyian, de sokan hazatérnek, erősítve ezáltal az igazságra fogékonyak csoportját. A kisebb gyermekek szintjén a kimozdulás másfajta tapasztalatokkal szolgál. Erdélybe mentünk táborozni, amikor útközben meglepetten tették fel a kérdést a gyerekek: ott vagyunk már? Megérkeztünk Magyarországra? Mondtam nek ik, hogy nem, Erdélyben, Romániában vagyunk, amikor visszakérdezett valamelyik lurkó: itt a gyerekek csak magyarul beszélnek? Láttam, hogy zavarban vannak, addig ugyanis úgy tudták: Romániában csak románul beszélnek. – Ekkora az elszigeteltség? – Huszoneg y évesen kerültem Magyarországra. Ha valaki azelőtt kérdezi meg tőlem, mi vagyok, minden bizonnyal azt mondom: román. Engem is abban a szellemben neveltek: mivel Romániában élünk, románok vagyunk. Ennek ellenére egészséges kétnyelvűségben nőttem fel, az id entitás nálunk soha nem volt kérdés: a családban magyarul, az iskolában és a templomban románul beszéltünk. A nagyobb problémát inkább a vallás jelentette, mi, csángók ugyanis katolikusoknak tartjuk magunkat. Elkezdtem olvasgatni a történelmünkkel kapcsol atos könyveket, ezalatt pedig fokozatosan jöttem rá: addig tévhitben éltem, és bár az identitás felvállalása sokszor jár kellemetlenségekkel, meggyőződtem arról, hogy ez egy olyan érték, amely minden nehézséget megér. Szabadidőmben sokat olvastam történel mi vonatkozású munkákat, nekem egy évre volt szükségem, hogy ezt megértsem. Annak azonban, aki itt él, és nincs alkalma, hogy származásával, önazonosságával kapcsolatos információkhoz jusson, sokkal több időbe telik: egyrészt el kell tudnia fogadni magát m agyarnak, másrészt pedig azt fel is kell vállalnia, hogy nap mint nap megélje magyarságát. – Tizennégy évig Magyarországon élt családjával. Mit tapasztalt ez idő alatt, hogyan viszonyultak önökhöz az ott élők? – Magyarországon többször is románnak nevezt ek bennünket. Az ottani társadalom nagy részének fogalma sincs arról, hogy kik is a csángók, hol élnek, stb. A média révén az utóbbi kéthárom esztendőben volt lehetőségük jobban megismerni a csángókat, de sokan még mindig csak nagyon keveset vagy egyáltal án semmit nem tudnak rólunk. Én nagyon gyorsan beilleszkedtem a magyar társadalomba, több barátommal mind a mai napig tartom a kapcsolatot. Nekik az különösebben semmit nem jelentett, hogy én csángó vagyok, megelégedtek annyival, hogy magyar vagyok. Minket inkább az erdélyi kategóriába soroltak be. – Milyen nehézségekkel kell szembenéznie a szervezetnek, és milyen megvalósításokat tudhat maga mögött? – Gond bőven akad: az elmúlt száz esztendő, főként pedig az utóbbi húsz év hiányosságait kell leküzdenünk. A civil társadalom még nem alakult ki Moldvában, a szövetségen belül épp azon dolgozunk, hogy az emberekkel megismertessük annak fogalmát. Furcsa, ugyanakkor pedig hihetetlen számukra, hogy akarunk tenni valamit az ő érdekükben, amiért cserébe semmi mást n em kérünk, csak annyit, hogy bizonyos területeken fejlődjenek.
