Reggeli Sajtófigyelő, 2009. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-09-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 09.02 . 31 Imába foglalták a ne vét Nyugati Jelen Pataky Lehel Zsolt Szerda, 2009. szeptember 02., 07.00 Hat romániai magyar közéleti személyiség, illetve a Román Tudományos Akadémia elnöke kapott magyar állami kitüntetést augusztus 20., a magyar államalapítás ünnepe alkalmából. A z elismeréseket a múlt pénteken nyújtotta át Kolozsváron Szabó Vilmos, a magyar külügyminisztérium államtitkára. A kitüntetettek között van Matekovits Mihály, a tanügyminisztérium kisebbségi főosztályának aradi illetőségű vezérigazgatóhelyettese, aki a Ma gyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét kapta meg, vele beszélgettünk. – Mire gondolt először, amikor megtudta, hogy ilyen magas kitüntetést kap? – Öröm is volt bennem, tagadhatatlan, de egyfajta megelégedettség is eltöltött, hogy nem hiába tevékenyk edtem negyvenegy évig az oktatásban, főleg az aradi, a partiumi és erdélyi tanügyben, de a munkám az utóbbi négy évben, a minisztériumi tisztségemből kifolyólag az egész romániai tanügyre kiterjedt. Úgy látszik, mégis csak értékelik azt, amit csináltam. – Ezáltal bekerült egy elit körbe, ami feljogosítja talán egy s másra, de kötelezettséggel is jár. Ön szerint milyennel? – Amit eddig elértem, azt meg kell őriznem. Úgy érzem, hogy az emberierkölcsi tartással eddig sem volt baj, de oda kell figyelnem, hog y ez továbbra is így legyen, ne csalódjanak bennem, és ne játsszam el a bizalmat. Egy hónapig leszek még aktív, és ezalatt, illetve utána jól meg kell fontolnom a véleményformálást az oktatásról. – Ebből azt sejtem, hogy már vannak tervei a nyugdíjas évei re. – Nincs semmi konkrétum. De elképzelhetetlennek tartom, hogy ne kövessem figyelemmel azt, ami a szűkebb és tágabb környezetemben történik, még ha nem is „órarendszerűen”, munkaidőhöz kötve. Hiszen négy évtizedig az oktatás pulzusán tartottam a kezem! – Mi a nagyobb jutalom: az állami kitüntetés, vagy egy közösség elismerése? – Nehéz különbségeket tenni, vagy kategóriákat felállítani – s talán nincs is szükség erre. Amikor 1968ban elkezdtem tanítani Fazekasvarsándon, három hónap után felvetődött, hog y legyek igazgató. Tréfának vettem, hogy én, a matematikatanítás megszállottja igazgató legyek, de végül, más híján, bekerültem ebbe az iskolaszervezésbe, ami mint egy hógörgeteg ment előre. Egy pillanatig sem vártam ezért valamilyen kitüntetést, vagy elis merést, hanem csak lelkiismeretem és tudásom szerint a legjobban igyekeztem végezni a munkámat. De mindennél jobban esett, amikor egy erdélyi kisvárosban voltam, ahol katolikus líceum működik – szándékosan nem említem a nevét – , és az igazgató bevitt az eg yik osztályba, s azt mondta: „Látjátok, gyerekek, ez az a bácsi, akiért imádkozni szoktunk.” Hogy lehetne mérni, hogy melyik a nagyobb elismerés? – Mit tart a legnagyobb megvalósításnak pályafutása során? – Azt, hogy részese voltam annak a csapatnak, ame lyik Aradon visszaállította az önálló magyar iskolát mint intézményt, később meg mint önálló iskolaépületet is. Sokan borúlátók voltak, de – szerencsére – nem nekik lett igazuk. Legalább ilyen fontos számomra az is, hogy a múlt tanévnyitóra Tordán és Gyula fehérváron is önálló magyar iskolát állítottunk vissza, vagy hogy Gyimesfelsőlokon megfelelő körülményeket teremtettünk az iskolában.
