Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 08.15 . 9 Másik meghatározó élményem a nagyenyedi Bethlen Kollégium szelleme. Középiskolás korom napi zarándoklatai a labancverő kuruc tógátus diákok emlékművéhez létem alapparancsává tették, hogy sorsfordulóimon csakis Vak Bottyán talpasainak módján dönthettem. Természetes tehát, hogy az iskolaalapító Bethlen Gábor tanításai szentírásként hangzottak , akinek vigyázó tekintete azt sugallta, hogy a nemzetkarakterológiánkban nem is teljesen alaptalanul jelen levő tragikus félelemnek, miszerint eltűnünk a föld színéről, van egy másik alternatívája is: „egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”. Ott rejtőzött a nagy felismerés: mindent túl lehet élni, tovább lehet élni, egyéniséget, anyanyelv kultúrát meg lehet őrizni, csak országépítő politikánk középpontjába a művelődés országmegtartó erejének hasznosítását kell helyeznünk. Természetszerű volt, hogy a bölcsész kar nyelv és irodalom szakára iratkoztam be. Lassacskán körvonalazódott, hogy kutatási területem a két világháború közötti romániai magyar irodalom története lesz. (Írásom címét is kedvelt szerzőm, Karácsony Benő ihlette.) Habár sokáig kecsegtettek egyetem i oktatói munkakörrel, a Bolyai és Babeş egyetemek egyesítése körüli „vitézkedésem” okán, éber elvtársak egy csoportja eltanácsolt. Néhány évi tanügyi ténykedés után a kolozsvári színházhoz kerültem dramaturgként. A mi tájaink színházés drámatörténetének áttekintése szükséges volt gyakorlati munkám minőségi végzéséhez is, de immár örök társam, szenvedéllyé lombosodott kutatóösztönöm is erre buzdított. És ekkor következett be az a felismerés, amely végül pályamódosításra ösztökélt. Már a téma körültapogatás akor kitűnt, hogy míg a romániai magyar színjátszás előzményeire és a második világháború utáni korszakára vonatkozóan néhány alapvető kézikönyv rendelkezésünkre áll, addig éppen kedvenc korszakom, a két világháború közötti időszak teljesen feltáratlan. A kornak a köztudat előtt ismeretlen anyaga tanulmányozása számomra egyértelműen bizonyította: a hamupipőkesorsban senyvedő dráma- és színháztörténetünk feltáratlan eredményeit közművelődésünk élő és ható kincsévé kellene tennünk, hisz olyan értékek rostáló dtak ki a közgondolkodásból, amelyek önismeretünket gyarapíthatták, kultúránkat teljesebbé tehették. Így a még jóformán ki sem bomlott irodalomtörténészi pálya máris átvedlett dráma- é színháztörténészi érdeklődéssé. A feltárt adatok kézzelfoghatóan bizony ították fenti tételemet, hisz – csak néhány példát kiragadva – felmérhetetlen az egyetemes magyar avantgárd drámai vonulata a húszasharmincas évek erdélyi kísérleteinek eredményei nélkül, a „kék madár”- irányzat drámamodell- és játékstílusteremtő próbálk ozásának megismerése is nélkülözhetetlen: egyedi kísérletként igyekezett egyetemessé tenni a sajátos népi gyökereket, a színi látványt folklórelemek beépítésével szürrealisztikus vízióvá növeszteni. Máig követhető modell az erdélyi – magyar – egyetemes hármas jelszó jegyében működött kísérlet. Gyakorlati színházi munkám is emlékezetes számomra, tagja lehettem Harag György csapatának, amely megpróbálkozott a hagyományos színházi formanyelv átírásával, rést teremtve a korszerű kifejezési módok betörésének a szính ázi gyakorlatba. A kísérlet a Sütőtetralógia színrevitelében tetőzött. A pályamódosításban legbelsőbb meggyőződésem is megtestesült. A szakirodalom szerint azok a népcsoportok, amelyek nem rendelkeztek független területtel és önálló közigazgatási intézmén yekkel, hiányukat kulturális intézményekkel pótolták, így a színházépület olyan helyszín is, ahol kőbe vésve manifesztálódik egy adott nemzet identitása, egy virtuális nemzet valósággá alakítható. A totalitarizmus éveiben a színház a nemzeti „túlélés” jelk épévé, a múlt jelenné formálható és a jövőre vetíthető terévé változott. Ez a hit tükröződött dramaturgi, majd színházigazgatói tevékenységemben és több tucat színháztörténeti tanulmányban, valamint féltucatnyi kötetben. Aztán a rendszerváltás ismét pálya módosítást hozott: lehetőség adódott a hit gyakorlattá váltására. Szerepet vállaltam a közéletben, az erdélyi magyarság közképviseletét ellátó szövetségben ügyvezető alelnöki tisztséget töltöttem be, állami közigazgatásban, két ízben is, a kisebbségi oktat ásért felelős államtitkár lettem, a mára már nemzeti jelentőségű intézmény címet elnyert Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület alapítója és elnöke voltam, a minőségi színjátszás utánpótlását biztosítandó tanítottam a kolozsvári egyetem keretében általunk létrehozott színházi tanszéken. Csak így járulhattam hozzá hitem gyakorlattá váltásához: létre kellett hozni az önkormányzaton alapuló intézményrendszert, az asszimilációmentes lét egyedüli szavatolóját. Közel két évtized harc következett, s persze fegyver ek közt hallgatnak a múzsák. Ha írásra maradt időm, inkább kultúrpolitikai vitairatok születtek, mivel KeletEurópában nem autópályákon haladhatunk álmaink felé. Mikor hetvenedik évem kopogtatott, elhatároztam: valóban a megnyugvás ösvényeire lépek, nyug díjaztattam magam, és életemben először főfoglalkozásképpen kutathatok. Készítem a két világháború közötti erdélyi magyar színjátszás lexikonát. Életem nagy beteljesülése lehetne, ha kézbe vehetném a nyomdából frissen kikerült hencegő példányt, s mutogath atnám hat unokámnak. vissza
