Reggeli Sajtófigyelő, 2009. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-08-07
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 02.02 . 7 De ez a két összefüggő, alapvető kultúrapolitikai projekt függvénye volt annak, ahogyan a nemesség reformer elitje látta a két alapvető problémát „a két hazában" (azaz Magyarországon és Erdélyben). Az egyik az Osztrák Birodalomhoz fűződő viszony volt, s evvel összefüggésben a dinasztikusmonarchikusabszolutiszti kus kormányzati rendszer kérdése. A másik - a nemesi nemzettel szemben - „a magyar nép" kérdése, azaz a magyar nemzet mint egalitárius projekt: olyan nemzet terve, amelybe a nemességen kívül beletartoznak a parasztok és a városlakók is. (Mondani sem kell, az úrbéri rendszerben működő nagybirtok súlyos gazdaságitechnikai válsága, az idült tőke- és hitelhiány, a középnemesség elszegényedése, eladósodása nagyban hozzájárult a reformhajlandóság bimbózásához.) A „magyar nemzet" kontra „magyar nép" kérdése kezde ttől fogva tartalmazta a parasztkérdést, a nemzetiségi kérdést, a zsidókérdést, a munkáskérdést. Hiszen a „magyar" empirikus önmeghatározása korábban etnikai és osztályszempontból egyértelmű volt: a nemzethez tartozott a leszármazásában és „etnikumában" ma gyar szabadok összessége, akik nem vettek részt a közteherviselésben, kötelességeik csak katonai és politikai természetűek voltak. A nemesség kaszt volt, amely kulturálisan elkülönült mindenki mástól, csakugyan külön nemzet volt az érdekeiben és érdeklődés ében nem osztozó, gyakran nyelvét sem értő paraszti nép tengerében. Amint a jogok és kötelességek viszonylagos egyenlőségét, szimmetriáját tervező, a nemesi reformelit által megfogalmazott (persze máshonnan, főleg a délnémet és francia szabadelvűségből átültetett) polgári program komoly alternatíva lett, azonnal fölmerült a kétely: nem jelentie az egyenlő jogok rendszere a törékeny, üvegházi termesztésű magyar kultúra vesztét a „barbárnak" tekintett „nemzetiségek" együttes számszerű többségével szemben; nem jelentie a kibővített választójog a csőcselékuralmat; nem jelentie a földosztás a gazdasági összeomlást, azaz a nemesség elszegényedését, hagyományos államfönntartó funkcióinak megszűnését. Föltették továbbá a kérdést, hogy akár fönntartjáke az oli garchikus, rendi szisztémát, akár nem, nem szükségese a változás (vagy a változás elmaradása esetén az ellenállás) miatt mindenképpen bekövetkező zűrzavarban Ausztriára támaszkodni. A végzetszerű sorsközösség gondolata a dinasztiával (domus Austriaca) a p lebejus és idegen princípiumot képviselő szlávokkal és románokkal szemben már 1848 előtt föltűnik. Ez „a magyar kérdés" - és a legutóbbi időkig ez volt és maradt „a magyar kérdés". Ez határozta meg azt, hogy „mi a magyar", és ez a kérdésföltevés (különf éle álruhákban) velünk maradt mindmáig. Mi történt 1848ban? Már a francia forradalommal egyidejű erdélyi HóraKloskalázadásban összefonódott a nemzetiségi és a parasztkérdés (továbbá a katonai szervezet kérdése). Az erdélyi magyar arisztokrácia bánás módja a román parasztsággal az első európai botrány volt (amelyet sok hasonló követ máig), amelyben a nemzetközi közvélemény elmarasztalta a magyar uralkodó osztályt. II. József császár a román parasztok oldalára állt, de akaratát nem tudta keresztülvinni a hűbéri államszerkezet tagoltsága folytán. Már ekkor meggyökeresedett a meggyőződés sokakban, hogy az Európa szégyenének tekintett magyar feudalizmus reformját csak a magyar nemesség (elsősorban a nagybirtokos arisztokrácia) erőszakos leverésével lehet el érni. Ez az évszázadok óta szakadatlan megszégyenítés meg arra kényszerítette a mindenkori magyar uralkodó osztályt (máig), hogy azon tűnődjék szüntelen: miként lehetne a mondai, hitregei Nyugatot „megnyerni" az ún. „magyar ügynek", azaz a magyar szup remácia, a Kárpátmedencei „elsőbbség" ügyének, majd az elsőbbség elvesztése után a nemzeti sérelmek (gravamina) orvoslása ügyének. 1848ban a forradalom kezdetben nem óhajtott függetlenséget Ausztriától, erre csak az osztrák birodalom vezető csoportjána k és a mellé állott nemzetiségi vezetőknek a merev politikája kényszerítette rá a szabadságharc vereségének pillanatában. A legsúlyosabb háborús krízis se vette rá a nemesi liberalizmus képviselőit, hogy a szó komoly értelmében - földosztással - szabadítsá k föl a jobbágyokat. Ezt az ellenforradalmi Bachkorszakban a császári önkényuralom se cselekedte meg, de legalább a halogatott jogi és adóügyi intézkedéseket megtette, mindenesetre messzebbre ment haladó irányban, mint Kossuth. A forradalom megtagadta a j ogokat a nemzetiségektől. Pesten kevesen tudják, hogy 1848ra Erdélyben mint magyarromán háborúra emlékeznek. Az ott tisztelt (román és szász) szabadsághősöket a magyarok végeztették ki vagy börtönözték be. Ezek a szabadsághősök azonban a legsötétebb reak ció cári seregei mellé szegődtek a velük mélyen bizalmatlan, törekvéseikkel szemben közönyös magyar politikai forradalom mégiscsak fényességes ügye ellenében.
