Reggeli Sajtófigyelő, 2009. május - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-05-04
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Fő osztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 05.04 . 22 – Szüleimet nagyon megbecsülték a faluban, de pártfunkcionáriusok elkezdték mondogatni, hogy kékvérű vagyok, mert a nagyapám jegyző volt. Mindent megtettek, hogy már a gimná ziumba se jussak be, de nem sikerült nekik. Amint egyetemre jelentkeztem, nem adtak kádervéleményt, anélkül pedig lehetetlen volt bejutni. Egyedüli szerencsém, hogy magyarbéli volt a galántai járási mezőgazdasági titkár. Ő szólt az érdekemben, Bolló Sanyi. Helyszűkére hivatkozva azonban így sem vettek fel az orvosira. Abban az időben született egy borzasztó ötlet, hogy levelező tagozaton is lehet végezni az orvosi egyetemet. Huszonhárman kezdtünk ebben a csoportban, jellemző, hogy ebből tizenöten vörös dip lomával végeztünk. Egy évig tartott ez a „távutas” állapot, amelynek az volt a feltétele, hogy valahol munkaviszonyba kellett lépni. Gondoltam, kapok állást az egészségügyben, tologatom majd a betegeket, de nem így történt. Nagy nehezen a vasútnál sikerült elhelyezkednem, három hónapig Pozsonyban a rendezőpályaudvaron dolgoztam, megtanultam esztergályozni is. Ötkor keltem, a sajtótízpercek idején pedig biológiát, anatómiát tanultam. Szerencsémre, Szencről több tanárt behívtak katonának, így egyiküket én he lyettesítettem. Egy év után már a nappalin folytathattam az egyetemet. Nagy pozitívuma volt ennek az egy évnek, hogy megtanultam keményen dolgozni, utána már minden sokkal könnyebben ment, nem volt az az érzésem, hogy sok a tanulnivaló. – Az öccse is jó n evű orvos, honnan jött ez a vonzalom e hivatás iránt? – Mamám az ötvenes években komoly beteg lett, egy évig feküdt kórházban. Apámmal hetente bejártunk. Egész napokat töltöttünk nála. Akkor dőlt el, hogy orvos leszek. Ám érdekes, a szenci alapiskolában a magyartanárom mindenáron meg akart győzni, meg a szüleimet is, hogy diplomatának menjek. Ez úgy megmaradt bennem az orvosi pálya mellett is. Amikor évtizedek múltán komolyan felmerült ez a lehetőség, gondoltam, meg kell próbálni. Bauer Győző feleség e, Edit és unokái körében – Végül is boldog ember lehet, mert ez is sikerült... – Nem mondhatom, hogy nem sikerült. De mindenért meg kellett küzdeni. Az sem jött könnyen, hogy Prágában az Akadémia Gyógyszerkutató Intézetében dolgozhattam pár évig. És e redményesen. Ha nem nősülök meg, talán maradtam is volna az akkori fővárosban. Végül a pozsonyi intézetben kötöttem ki. De nem bántam meg. A hetvenes években volt egy időszak, amikor keményen meg kellett küzdeni azért, hogy kutathassak. Sötét évek voltak e zek, az igazgatóm ki akart nyírni, még azt is le kellett rajzolnom neki, mi van a laborban a fiókomban. Mígnem jött egy értelmes, okos igazgató, én pedig hétszer jutottam el Japánba. Ott olyan dolgokat próbálhattam ki, amilyenekre itthon nem volt lehetőség . Aztán én magam is tíz évig igazgattam a gyógyszerkutató intézetet. Nem mondhatom hát, hogy nem sikerült elérni az életemben azt, amit szerettem volna, de nagyok voltak a hullámverések. Amikor szóba került a külképviseleti munka, mondtam, Japán miért ne? Aztán Törökország lett belőle. Sokan óvtak, mondván, meggondolatlan vagyok, merthogy Ankara egy porfészek. Nagyváros, de megerősíthetem, borzasztóan poros. Ennek ellenére jól éreztem ott magam. – Mit adott önnek ez az ankarai négy és fél év? – Egy más g ondolkodásmódot ismertem meg. A diplomaták agya teljesen másképp jár, mint a természettudósoké. Ha a tudományban végzünk valamit, végiggondoljuk, mi az, ami a legegyszerűbben célhoz vezet. A diplomáciában nem így van. Mi az, ami úgy vezet célhoz, hogy mind en konfliktust elkerülök. Ezt meg kell tanulni. Hát megtanultam. Törökország óriási átalakuláson ment keresztül, míg ott voltam. Sokat fejlődött, és mindezt a helyszínen szemlélhettem. A kurdok révén hatalmas kisebbsége is van. Igyekeztünk befolyásolni az elitet, hogy nem helyes az a fajta kisebbségi politika, amit folytatnak. Amíg nem oldják meg a kurd kérdést, békesség sem lesz. Ahogy a franciák és a spanyolok sem oldották még meg. Felhívtuk a figyelmet a pozitív példákra, DélTirolra, a finn megoldásra a svéd kisebbség esetében. Ilyen szempontból is érdekes volt Törökország. – A mi állapotainkat hogyan látja? – Gazdaságilag kevésbé, szellemileg viszont mintha erőteljesebben visszacsúsztunk volna. Szomorúan tapasztalom, hogy miután pár éve azt hittem, ny itottakká válunk, kezdünk európai módon gondolkodni és megérteni, hogy nem az ellenségkeresés a megoldás a problémákra, három éve mintha ez megfordult volna.
