Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.15 . 22 – Sok mindenben egyetértek Vida Gáborral egyetemi látlelet ügyben, ám a nagy különbség közöttünk talán az, hogy ami neki „fáj” a felsőoktatás kapcsán, az az én értelmezésem ben olyan kihívás, amelyet a rendszer külső és belső szereplőinek valamilyen módon kezelnie kell. Vida olyan „universitas” koncepcióból indult ki, amelynek egyébként komoly filozófiai hagyományai vannak Karl Jasperstől kezdve Heideggeren keresztül egészen Umberto Ecóig, és amelynek lényege felsőoktatási szaknyelven az ún. humboldti modell megvalósítása. Ez azt jelenti, hogy az egyetem elsősorban a tudományos igazság keresésére predesztinált, az intézményekbe kevesen kerülnek be: részben azért, mert kevesen is érettségiztek, ám leginkább azért, mert e modellben az egyetemnek kizárólag elitképző szerepe van. A modellben gyakorlatilag a jókat lefölözik, és ezzel a szelektált, „jó emberanyaggal” a nagy műveltségű professzorok és más tisztességes egyetemi oktatók kiváló eredményeket is el tudnak érni. Ezen mármár idealisztikus állapot iránt lehet ugyan nosztalgiázni, lehet az elveszített paradicsom után sóvárogni, azonban ennek hiánya fájhat is. Így van ez Vidánál, ám mindez mit sem változtat azon a tényen, hogy a mai felsőoktatás eltömegesedett. Ez rengeteg új kihívást jelent. Mielőtt azonban ezekből a kihívásokból néhányat felvillantanék, visszatérek picit a Vida Gábor által elmondottakra. Vida szerint az elveszített universitaseszme szinte kizárólag annak kös zönhető, hogy „szétverték a kommunisták” az egykori, nagy presztízsű középiskolákat, majd a Ceauşescurendszer kontraszelekciós iskolapolitikája érvényesült, amelyet manapság leöntöttek egy kis bolognai mártással. Az ilyen eszmefuttatásban kétségtelenül so k igazságmozzanat létezik, ám oktatásszociológiai szempontból talán árnyaltabb a kép, vagy legalábbis árnyalni kell. A középiskolák funkciója a „kommunisták” nélkül is átalakult volna, a szocialista rendszer felsőoktatáspolitikája az ún. szovjet modellből indult ki, amely statisztikailag felértékelte a műszaki képzéseket és háttérbe szorította a humán jellegű képzéseket, amelynek való igaz, máig tartó hatása is van. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ez a rendszer olyan rétegeket is a felsőoktatás közelébe e ngedett, amelyeknek egyébként valószínű, hogy sosem lett volna alkalma egyetemi képzésben részt venni. Az oktatási rendszereknek pedig, működjenek bárhol is, két nagy funkciójuk mindenképpen van: egyrészt hozzá kell járulniuk a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenéséhez, másrészt pedig a társadalmi integrációt kell szolgálniuk a munkapiaci esélyek növelésével. Ez minden szintű anyanyelvi oktatásra érvényes. Kissé másabb szóhasználattal Vida Gábor is felsorol néhány olyan jelenséget, amelyek, mint mondtam, s zámomra inkább kihívások, és nem fájdalmas pontok: a felsőoktatási expanzióval járó egyetemi tanárhiány, a diplomások kivándorlása, pedagógusképzés színvonala, curriculáris kérdések, árnyékoktatás (nála a magánórák) kérdése, piaci logika érvényesülése a fe lsőoktatásban, minőség kérdése. Felmerül az is – és az eltömegesedésen belül ez mondhatni klasszikus kérdésnek számít – , hogy az egyetem diplomagyáre avagy sem? Ezekre a kihívásokra, azt gondolom, lehet válaszokat adni, rendszerszinten és intézményi szint en egyaránt; nemzetközi példák és gyakorlatok is ezt mutatják. A nagy kérdés rendszerint azonban nem az, hogy ki tudunke ötölni valamilyen válaszokat az ilyen új jelenségekre, hanem az, hogy a vonatkozó jogi keret, illetve az oktatási rendszer külső és b első szereplőiben megvane az az akarat, tudás és nyitottság, hogy bármilyen változtatást végrehajtsanak. Az oktatási rendszerek ugyanis az egyik legnehezebben reformálható társadalmi entitások, ráadásul mindig létezik az a feszültség és kockázat, hogy míg a rendszer megváltoztatása több évet, évtizedet vesz igénybe, addig a döntéssel felruházott vezetők egykét évig töltik be pozíciójukat. Egyszer csak jön egy új személy, aki ambícióból vagy önmaga legitimálása miatt, vagy ne adj’ isten, gyökeresen más sza kmai megfontolásokból lesöpri az elődök művét, és nulláról akar kezdeni mindent. Tegyük hozzá, hogy közben a rendszer él, diákok jönnekmennek, életpályák, sorsok alakulnak. Ezért a legkézenfekvőbb, hogy minél több iskolával vagy felsőoktatási intézménnyel kapcsolatos döntési kompetencia helyi szintre kerüljön, és ne tudja, vagy csak kis mértékben tudja a politika felülírni a helyi folyamatokat vagy intézményi stratégiákat. Erre szolgálnának például a helyi tantervek, vagy éppen a minőségbiztosítási rendsze rek is. Abban az esetben azonban, ha a rendszer szereplői nem értik ezek fontosságát (mert nem készítették fel erre megfelelően), akkor minden ilyen kezdeményezés megbukik. Az mindenképpen tény, és itt szemléletbeli váltásra is szükség van, hogy a mai okta tás (alsó- , közép- és felső szinteken egyaránt) szolgáltató jellegű kell hogy legyen. Ha az oktatás úgy működik, hogy a közvetlen érintettek nincsenek megelégedve vele, akkor éppen a Vida Gábor által is felemlegetett negatív jelenségek tömkelegét lehetne folytatni. Ám nem elég csak a bajokat felsorolni, hanem a felelős döntéshozók számára épkézláb javaslatokat is kellene tenni. Az egy más és messzire vezető kérdés, hogy kisebbségi kontextusban, ahol például az alkalmazott, oktatási tárgyú kutatások, mondha tni egyáltalán nincsenek visszacsatolva a kisebbségi oktatás döntéshozatal szintjére (persze, az is kérdés, kik képviselik ezt?), az anyanyelvi oktatás alrendszere még nehezebben használhat építő javaslatokat. Jeleztem már többször is, hogy sok mindenben egyetértek Vidával, ám van egy mozzanat, amivel egyáltalán nem értek egyet: ez éppen az az állítás, ami a vele készült interjú címében is szerepel, miszerint „gyalázatos az a rendszer, amelyben diplomát szerezni pénz kérdése”. Ez a mondat így egész egyszer űen nem igaz, ugyanis soha nem létezett olyan rendszer, amelyben diplomát szerezni ingyen lehetett volna. A jelenlegi felsőoktatás, illetve a korábbi, például a Ceauşescurendszerben működtetett állami képzések (amikor ugyanis nem létezett tandíj) sem volt ak „ingyenesek”: az oktatókat, a képzést az állam kifizette, a hallgatónak pedig saját egzisztenciájukat biztosítaniuk kellett akár a szülők jóvoltából, akár – ösztöndíjak által – az állam jóvoltából. A mai eltömegesedett felsőoktatás éppen azáltal, hogy m ondhatni bárkinek lehetővé teszi a továbbtanulást, ám mindenki képzését nem vállalja magára – a létező pénzügyi korlátokon túl – ezt a dilemmát oldja fel: ha bizonyos szempontból „jó” vagy, támogatlak, ha „nem vagy jó”, nem tiltom meg, hogy saját költséged en információkhoz juss. Teszi ezt azért, mert sok vonatkozásban, mégiscsak jobb, hogy adjunk esélyt a tanulásra, mint hogy egyből elzárjuk ettől a lehetőségtől. Az megint egy
