Reggeli Sajtófigyelő, 2009. április - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-04-15
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 04.15 . 11 viszont bizonytalan talajon mozgok. Ha a koromról beszélek, hozzátenném, hogy nem vagyok egy hermetikus író. Nem akarom fele leveníteni a „valóságirodalom” és a „szövegközpontú” irodalom immár nagy múltra visszavezethető vitáját, mert – vesztemre – egyikhez sem vagyok besorolható, s különben is, azt gondolom, hogy nincs szándékomban eldönteni, hogy melyik írásmódnak van nagyobb létjogosultsága, mivel egyegy irodalom nagykorússágát éppen a sokszínűség bizonyítja. Mi még a kétpólusú szemléletnél tartunk, úgy látszik, még sokáig ez lesz az átkunk. Inkább maradok a senki földjén, elárvultan. Egyrészt a modern irodalom híve vagyok, m ásrészt a létező világ problémáival szembesülök. Ezt a két dolgot nem könnyű egyesíteni. Az „elefántcsonttoronyban” könnyebben lehet az ember szépműves, mivel van egy biztos pontja, védettsége. Ez a poétika szülhet remekműveket, amelyeket becsülni tudok. Ezek is a nemzeti értékeink közé tartoznak. Amint azonban az író ki van téve az idő és a kor szeszélyeinek, nincs többé biztos pontja, marad a valóság démona. Ebben is születnek kiváló művek. A két poétika között számos átmenet létezik. Albert Camusre gon dolok, aki a valóságról szólva azt mondta, hogy a valóság olyan, mint a tűz. Nem szabad tőle eltávolodni nagyon, mert akkor kihűl az író, de nem szabad túl közel se kerülni hozzá, mert akkor a valóság felperzseli, elhamvasztja. Meg kell találni a megfelelő távolságot, hogy az ember ne hűljön ki és ne égjen ki. Ezt a pontot keresem az esszéimben és a prózámban egyaránt. - A drámairodalmat eddig nem említette… - A harmadik terület, a drámairodalom csak egy időben játszott szerepet a munkásságomban. Volt vagy tí z évem, amikor úgy éreztem, hogy az íróasztal magányát fel kell adni, és kalandozni a teátrum izgalmas világába, mert a színház, legalább egy illuzórikus közösséget alkot. Nagyon megszerettem a színházat és a színházi közösséget. Sajnos jöttek a kilencvene s évek, amikor még ezek az illúziók is hamisnak bizonyultak, és amikor újra visszatértem az íróasztal mellé. Azóta is az íróasztalom mellett élek. Az igazi életem az íróasztal mellett zajlik. • Az emberben több lélek van - Nekem most hirtelen három vajdaság i magyar íróújságíró is eszembe jut, az egyik ön, akit gyakran lehet látni Újvidék belvárosában, amint hátratett kézzel elmélyülten sétál, és mindenre odafigyel, ami körülötte történik, hiszen tudják, hogy a „téma az utcán hever”. Melyek a legerősebb motivációs tényezők írói tevékenysége során: a társadalmi jelenségek, vagy egy polcról levett könyv olvasása közben felmerülő gondolat? - Nehéz eldönteni. Azt gondolom, hogy a kezdeti impulzust a külvilág adja. Esetemben ez empátiával jár, tehát nem csak a szemlélő szerepét vállalom, hanem azt az érzést is, hogy benne vagyok egy folyamatban, átéltem a történeteket, azoknak a történetét is, a kik egyszer szenvedő alanyok, máskor áldozatok, néha pedig bűnösek. Beláttam, hogy az emberben több lélek van, vagy legalább is kettő: egy gonosz és egy jó. Hogy melyik kerekedik felül, ez függ az embertől és a körülményekről is. A kezdeti impulzust tehát az élet adja. Ez esetben az empátia olyan, mint a bűnbeesés. Bűnösként azonosulok a világgal. Csak írás közben lehetséges az élmények letisztulása, ami fokozatos eltávolodást követel a való világtól, távolodást az eredeti élményektől. Szabadulás az empátia bűnétől. Ez a szabadulás olyan, mint a szélvihar utáni furcsa, félelmetes csönd. Legfeljebb a könyvtáram lehet a társam. Szükségem van rá, főleg az elbizonytalanodás óráiban. Látnom kell, hogyan birkóztak mások az anyaggal és önmagukkal. Másrészt pedig a Könyvtár tartalmazza az emberi élet egészét. A valóság mindig fragmentáris, a Könyvtár képviseli az egészet. Könyvtár nélkül a valóságérzékem hézagos lenne és torz. Írni tehát azt jelenti, hogy valamit visszaszolgáltatok az életnek és a Könyvtárnak, amit t őlük kaptam. • Melyik a hiteles identitása a kisebbségi írónak? - És most 2009. tavaszán melyek a legerősebb impulzusok, amelyek befolyásolják, hogy ma éjszaka mit visz a billentyűzeten keresztül a számítógépbe? - Majdnem hogy párhuzamosan két könyvön dolgoz om. Az egyik a Neoplanta, az Újvidékről szóló esszépróza. Egy életen át foglalkoztatott az Újvidékhez való viszonyom. Ha távol vagyok, akkor is kötődöm hozzá, ebből kifolyólag rengeteget mesélek róla. Több Újvidékhez kötődő esszét írtam már, amelyek megjel entek németül. Hosszúra nyúlt Berlini tartózkodásom idején a Suhrkamp Könyvkiadó szerkesztője, Katharina Raabe javasolta, hogy írjak erről egy könyvet. Valamilyen összegezés lenne ez. Már a nyolcvanas években, amikor legtöbben a gyökerekről írtak, én a hon talan lokálpatriotizmusról tépelődtem. Ezzel nincs szándékomban azt állítani, hogy az előbbiek tévedtek, csak azt, hogy én másképpen értelmeztem a helyzetemet. Peremvidék, hontalan lokálpatriotizmus, majd később, a berlini tartózkodás idején a plebejus koz mopolitizmusa. Ezek olyan hiteles kisebbségi élmények, mint a gyökerek vagy a szülőföld. Főleg most, amikor olyan erőteljesen, néha veszélyesen kitágult a horizontunk. Ezt írom, s ha megakadok, akkor a befejezés előtt álló regényemet, a Schlemihl fattyúját javítgatom. Régi kézirataim és naplóim között keresgélve, észrevettem, hogy vagy húsz éve emlegetem a
