Reggeli Sajtófigyelő, 2009. március - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-03-30
Me H Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 03.30 . 18 A hatvanéves NATO Egy nemzetközi szervezet életképességének kiváló fokmérője, ha túléli annak az indoknak a megszűnését, amiért létrehozták. A z április 4én hatvanadik születésnapját ünneplő NATO, amelynek hazánk egy évtizede, 1999. március 12e óta tagja, már bizonyított. Integráló ereje, problémamegoldó képessége lehet, hogy néha fáradni látszik, de biztos vagyok abban, hogy újszerű megoldások kal, további bővítéssel, a partnerországok közötti viszony javításával évtizedekre megkerülhetetlenné tehetjük a NATOt a világ politikai színpadán. Szekeres Imre| Népszabadság| 2009. március 30.| A diplomácia a hatalom féken tartásának művészete. Henry A. Kissinger, a republikánus Nixon elnök legendás külügyminiszterének bon motját éppen az utolsó republikánus adminisztráció látszott leginkább elfeledni. Az eredmény ismert: Európa és Amerika között vita bontakozott ki a NATO feladatairól és jövőjéről. K ülönösen a németamerikai és a franciaamerikai viszony sínylette meg ezeket a szóváltásokat. A nézeteltérés azonban az elmúlt években alábbhagyott, majd szertefoszlott, részben azért is, mert kirobbantói helyett új politikusok léptek színpadra. Nicolas Sa rkozy francia elnök, Gordon Brown brit miniszterelnök, Angela Merkel német kancellár érzékelhetően másképp gondolkodik az európai szerepről, Európa és Amerika viszonyáról, mint elődeik. Barack Obama beiktatásával pedig az amerikai oldalon is megtörtént a s zemléletváltás. Az új washingtoni adminisztráció meg is szívlelte Kissinger figyelmeztetését, és gyorsan világossá tette, hogy Amerika a jövőben fokozottan figyelembe veszi az európai érdekeket. Röviddel ezt követően Franciaország is bejelentette, hogy vi sszatér a NATO katonai szervezetébe, ahonnan négy évtizede lépett ki. Úgy tűnik tehát, hogy a transzatlanti viszony újjáépítéséhez megvan a szükséges bizalmi tőke. És ez nem csak a globális hatalomként önállóan fellépni már nem képes Európa számára jó hír. Amerika is erősebb és stabilabb, ha maga mögött tudhatja az öreg kontinens támogatását. Mindez persze nem jelenti, hogy ezen túl kritikátlanul támogatunk minden amerikai kezdeményezést. Az USA azt sem várhatja el, hogy Európa ne rendelkezzen önálló bizto nságpolitikai vízióval, illetve, hogy a NATOtagországoknak ne legyen meg a saját nemzeti érdekük. Vissza kell térnünk a NATO eredeti céljához, a tagországok biztonságának együttes garantálásához. Ma már nem a Szovjetunió jelenti a fenyegetést, hanem a sze rvezett bűnözés, a klímaváltozás, az energiaellátás bizonytalansága, a természeti katasztrófák, a terrorizmus, a cybertámadások. És nem fenyegetés, de realitás immár, hogy a világ ismét többpólusúvá válik, új gazdasági, energetikai és majdan katonai nagyha talmak születnek, amelyekkel számolnunk kell. Az új világrend egyik újonnan kirajzolódó (vagy éppen a múltból felsejlő) pólusa a Szovjetunió legnagyobb utódállama, Oroszország. Mérete, politikai súlya, atomarzenálja önmagában is indokolja erejét. Európa s zámára különösen fontos, mint kontinensünk legnagyobb energiaexportőre, de megkerülhetetlen szereplője a középázsiai térségnek is. Oroszország előtt nyilvánvalóvá kell tennünk, hogy nem lehet vétójoga a NATO bővítésével kapcsolatosan. Minden országnak szu verén joga megválasztani azt a szövetséget, amelyhez tartozni akar. Oroszországnak a területi integritás és szuverenitás elvét tiszteletben kell tartania. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy az euroatlanti térség biztonsága és biztonsági közérzete nagymérté kben függ az orosz kapcsolatoktól. Nem azért, mert Oroszország katonai veszélyt jelent, hanem azért, mert az együttműködés hiánya megnehezíti az akut globális válságok kezelését. A NATO számára kulcsfontosságú, hogy Oroszország biztosítsa a szövetség számá ra kulcsfontosságú műveletekben, főképp Afganisztánban csapatainak a tranzitútvonalat és a logisztikai hátteret. De Oroszország fontos partner lehet a terrorizmus és a kábítószercsempészet elleni küzdelemben is, ahogy a fegyverzetellenőrzési együttműködé sben és a nemzetközi vizeket mind jobban veszélyeztető kalózkodás elleni közös fellépésben. A partneri viszony megerősítése a tapasztalatcsere és segítség Afganisztán ügyében kezdődhet meg legelőször. A konfliktus elmélyülése Oroszországnak sem lehet érde ke. Együttes erővel azonban megpróbálhatjuk azt, amit különkülön sem a NATOnak, sem pedig az Afganisztánt egy évtizeden át megszállva tartó Szovjetuniónak sem sikerült: pacifikálni az országot. Kissingernek egy másik figyelmeztetése is valóra vált a szem ünk láttára: a hagyományos hadseregek veszítenek, ha nyerni nem tudnak, a terrorista akkor is nyer, ha nem veszített. Nem juthatunk el idáig! Tudtuk persze, hogy a hagyományos hadviselés ideje lejárt, de a NATO (és bizony tagországainak hadseregei) nem vál toztattak irányt elég gyorsan. Valóban fel kell készülnünk az amerikai és az európai határoktól távoli konfliktusokra, és nem utolsósorban el is kell hinnünk és hitetnünk, hogy országainktól távol is a saját érdekeinket védjük.
