Reggeli Sajtófigyelő, 2009. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2009-01-22
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 200 9 . 01.22 . 15 Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van, történelmileg beépült az idegeibe az ellenzékiség, nyilván így van ez Szlovákiában, Szerbiában, Ukrajnában vagy másutt is. 1918 után ezek az államiságuktól megfosztott magyar közösségek vitték tovább azt a hagyományt, amelyet az osztrákmagyar duális rendszer mármár feledésbe taszított: tudniillik, hogy a kormány etnikailagnemzetileg id egen hatalmat képvisel. Ennek parodisztikus feltámasztásával ma kísérleteznek ugyan Magyarországon, a szovjet megszállás még elevenen élő emlékéig is visszanyúlva, legalábbis érzelmileg, de egyezzünk meg abban, hogy ez most a határon túli magyarok véresen komoly problémája, nem pedig a magyaroszágiaké. Az erdélyi magyar embernek nem azért nehéz kormánypártinak lenni, amiért a világon mindenütt irtózik egy értelmiségi, egy művész vagy egy újságíró elkötelezni magát a hatalmon lévők mellett, hanem mert hetven esztendőn át, egészen 1989 decemberéig, a Ceauşescudiktatúra bukásáig folyamatosan ellenzékbe kényszerítették nagyapáit, apáit, őt magát. Ezt az ellenzékiséget megszakította Erdély északi felében egy négyesztendős illúzió 19401944 között, aztán még mély ebbre süllyedt az egész közösség a dacban, a letargiában, a keserűségben, az ősi magyar kudarcorientáltság valamiféle sajátos, transzszilván változatában. Okkal és joggal végül is, hiszen a kommunizmus idején még azt is megtorolták rajta, amit nem ő „követ ett el”, az 1956os magyar forradalmat és szabadságharcot. A maguk módján természetesen ellenálltak és lázadtak a romániai magyarok is, tanárok, papok, diákok, munkások, de a megtorlás mértéktelenül szörnyű volt velük szemben, sokéves börtön vagy halál. Az előtt, persze, volt még egy rövidke öncsalás a mi erdélyi közéletünkben, miután lezajlott a „magyar világ” nagy kísérlete a második világháború idején, jött a másik nagy próbálkozás, az internacionalizmus az ötvenes évek elején, magyar pártfunkcionárusok r ekvirálták a magyar paraszttól a borjút és a gabonát, magyar szekusok deportálták a magyar osztályellenséget a Dunacsatornához vagy a Baragánba. Egy pillanat volt ez is, talán színezte a képet, de alapjában nem változtatott a hetven év szembenállásán: Erd élyben mindig románok, akik ütnek, és mindig magyarok, akik állják (vagy nem!) az ütést, román a főnök, magyar a beosztott, román a hatalom, magyar az ellenzék (és az ellenség). Még az 1962ben részben, majd 1968ban teljesen felszámolt Magyar Autonóm Tart ományban is az a suttogó mondás járta, hogy „az autó magyar, de a kormány román”, vagy másik változatában „az autó magyar, de a sofőr román”. A nyolcvanas években aztán, a diktatúra keményedésével ez a különbségtétel már teljesen egyértelművé vált, még az elsöprő magyar többségű székelyföldi városkákban is sorra cserélték le a magyar intézményvezetőket, és legfőbb szakmai kritériummá lett az etnikum: aki román, az már eleve alkalmas főnöknek. Mint az aranyásók Eldorádóba, úgy áramlottak a román szerencselov agok a Székelyföldre, hiszen otthon, a Kárpátokon túl egyikükmásikuk munkásnak sem volt jó, Sepsiszentgyörgyön vagy Csíkszeredában viszont legalább részlegvezető lehetett belőle. Nehéz nemkisebbségi helyzetből, például Magyarországról megérteni, hogy a z önfeladásnak, a rejtőzködésnek és ugyanakkor a csillapíthatatlan, görcsös, kínzó identitástudatnak, a kisebbségi magyar nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át ez a nép, az erdélyi magyar közösség, többnyire magára hagyva, és hogy mindezt éppen a t ömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni. Különkülön rendkívüli tehetséggel alkalmazkodnak az új kihívásokhoz, akár Bukarestben is, közösségként viszont képtelenek az integrációra a székelyek. Számukra a hatalom ma is idegen: román. Kénytele nek elfogadni, együtt élnek vele, de nem szeretik, és a történelmi tapasztalatokat figyelembe véve, nem is szerethetik. Hiszen hetven év alatt legfennebb csak annyit változott a helyzet, hogy az első világháború után többnyire besszarábiai román hivatalnok okat ültettek a nyakukra, a második világháború után pedig inkább oltyánokat. Ilyen előzmények után alakult meg 1989 decemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és hozta meg azt a döntést, hogy politikai eszközökkel, tehát végül is a román pártokk al párbeszédet folytatva próbál a magyar közösség helyzetén változtatni. Hat év ellenzékiség után vakmerő lépésre szántuk magunkat, és 1996ban a választásokon győztes Demokratikus Konvenció pártjaival szövetkezve, kormányra léptünk. Akkor még az egész Kár pátmedencében előzménytelen, történelminek ígérkező vállalkozás volt ez, és tizenkét esztendő múltán állítom, hogy eredményes, sikeres korszak ért véget a 2008as parlamenti választásokkal. Új alkotmányos kisebbségjogi rendelkezéseket fogadtunk el, és új törvényeket is, kiépítettünk egy majdnem teljes anyanyelvű iskolarendszert, előrehaladtunk egy anyanyelvű felsőoktatási rendszer kialakításában, engedélyeztettük a magyar zászló és himnusz használatát nyilvános alkalmakkor, bevezettük a magyar nyelvet az önkormányzati testületekben, a polgármesteri hivatalokban, illetve más állami intézményekben, és komoly változások történtek az intézmények vezetőségének etnikai összetételében is. Feloldódni látszott az etnikai szembenállás hatalom és közösség között, egy részt az önkormányzatok erősödésével, másrészt az RMDSZ bukaresti kormányzati szerepvállalásával.
