Reggeli Sajtófigyelő, 2008. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-12-31
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 2008.1 2 . 31 . 23 A legtöbbet olvasott és leggyakrabba n idézett műve minden bizonnyal A civilizációk összecsapása marad, szűkebb szakmai körökben mégis egy másik könyve került a klasszikusok polcára: az 1991es – magyarra máig le nem fordított – Harmadik hullám: demokratizálódás a 20. században. Ebben nagy ív ű összefoglalást adott az 1974 óta DélEurópában, LatinAmerikában és a volt szovjet birodalomban lejátszódott rendszerváltozásokról, beleillesztve őket a demokrácia terjedésének 150 éves folyamatába. A demokratikus átmenetek kutatói között ez a műve sem v olt kevésbé vitatott, mint később A civilizációk összecsapása a széles nyilvánosságban. Ám tagadhatatlanul elsőként mutatott rá arra, hogy a demokratizálási folyamatok a múltban korántsem voltak mindenütt megfordíthatatlanok (innen a hullám metafora) – elé g csak a weimari köztársaságra vagy Argentína, Mexikó 20. század eleji történetére gondolni. Ugyanakkor felhívta arra is a figyelmet, hogy máig nincs épkézláb elméleti magyarázat arra, miért ilyen ritka az autoritárius visszarendeződés az elmúlt 45 évben. A demokráciába való átmeneteket négy alaptípusba sorolta: az elit által kezdeményezett „rendszerváltoztatás” (Spanyolországban és Bulgáriában); az ellenzék által kikényszerített „helycsere” (Portugáliában és a Fülöpszigeteken); az ellenzék és az elit alku ján nyugvó „hatalmi átrendezés” (Lengyelországban és Uruguayban); végül külső hatalom által, katonai intervencióval létrehozott demokráciák (Grenada és Panama). A magyar átmenetet Huntington, a hazai politikatudomány konszenzusával ellentétben, a harmadik helyett az első kategóriába sorolta. Paradox módon ma kevesen használják az átmenet típusainak Huntingtonféle osztályozását, de a jól megválasztott metafora erejét mutatja, hogy a szakmában még azok is „harmadik hullám” demokráciákról beszélnek, akik egy ébként jól tudják, hogy a 19. század közepe óta megmegújuló demokratizálódási folyamat sokkal inkább négy fellendülő szakaszra osztható. A Huntington által 1828 és 1917 – 1920 közé tett első szakasz helyett ugyanis a mértékadó szakmabeliek ma 1848 – 1950, ill etve 1910 – 1920 közti hullámokról beszélnek. Huntington életpályája egyébként jellegzetes példája az amerikai akadémiai elit társadalmi szerepének. Sok kollégájához hasonlóan tudományos munkásságát megszakította, és 1977 – 1978 között akkori kutatási érdeklő désének megfelelő pozíciót vállalt a Carterkormányzatban. Korábbi szerzőtársa, Zbigniew Brzezinski vezetése alatt a Nemzetbiztonsági Tanács biztonságpolitikai tervezőrészlegének koordinátora volt. Az USAban nem is olyan ritka helyezkedésben nem az volt a szokatlan, hogy van átjárás a magas tudomány és a nagypolitika világa között, hanem a visszaút egyszerűsége. A politikai ciklus végeztével a tudós a legnagyobb természetességgel folytatta akadémiai pályafutását anélkül, hogy pártértelmiségivé vált volna, mi több, politikai felelősséggel járó pozíciója csak erősítette tanszékének presztízsét. Samuel P. Huntington mindazonáltal nemcsak a szakmában gerjesztett vitákat, hanem közéleti szerepvállalása is ellentmondásos volt. Élete végéig elkötelezett demokrata ként szavazott, miközben kulturális értelemben konzervatívabbnak számított sok republikánus véleményformálónál. Már A civilizációk összecsapásában is érezhető volt, hogy a Nyugatot jórészt az angolszász kultúrával azonosítja, és sokkal jobban félti, mint a demokratikus intézményi rendet. Két éve aztán, amikor megjelentette utolsó, Kik vagyunk mi? című polemikus könyvét, amelyben az ellenőrizetlenül növekvő spanyol ajkú bevándorlás okán az amerikai identitás összeomlását jósolta, végképp elveszítette a liber ális demokrata értelmiség szimpátiáját. Emiatt is különös, hogy miként maradhatott meg merev konzervatívként a kulturális liberalizmusáról híres harvardi tanszéken. Hírnevén kívül ezt magyarázhatja öntörvényűsége, vagyis az, hogy politikai véleményét nem k ötötte a pártok irányvonalához. Az első pillanattól kezdve ellenezte az iraki háborút, és alapítója volt a külpolitikában liberális irányultságúnak számító Foreign Policy című folyóiratnak, de ott volt a konzervatív ihletettségű The National Interest szerk esztőbizottságában is. Innen azonban a republikánus Francis Fukuyamával együtt 2005ben kilépett, amikor az új főszerkesztő mereven az amerikai érdekeket előtérbe helyező külpolitikai nézetei átszabták a lap irányvonalát. vissza MESZERICS TAMÁS Nemzetközi fórumokhoz fordul az RMDSZ a magyar prefektusok leváltása esetében Transindex [14:26; 30.12.2008] Nemzetközi fórumokhoz fordul az RMDSZ, hogyha a magyar prefektusokat leváltja a kormányhatalom. A Kovászna megyei PSD szer int ugyanis elképzelhető, hogy György Ervin kormánybiztos helyére Codrin Munteanut, a bukaresti alprefektust fogják kinevezni a Szociáldemokrata Párt javaslata alapján. A kormánybiztosi funkció két éve párttól független, és a tisztségviselőket az elégtelen teljesítmény miatt válthatja le a kormány. A
