Reggeli Sajtófigyelő, 2008. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-12-20
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 2008.1 2 . 20 . 28 Az Európai Unió nagyszabású kiterjesztése előtt azt gondolhattuk, hogy a kisebbségek kérdése megnyugtatóan csak a transznacionális integrációban, talán éppen az Európai Unióban rendeződhet. Mivelhogy az európai állampolgárság végső soron annyit jelentene, hogy az európaiak, akárhol laknak is Európában, teljes jogú állampolgárnak tekintendők. Nem volt alaptalan a remény, hogy a társuláson belül a nemzetek - mint nyelvi és kulturális közösségek - mindinkább függet leníthetik magukat az államhatároktól. A nemzetközi intervenció Koszovóban egy iszlámizmustól terhelt szeparatista gerillaszervezetet segített hatalomra, és így ismerte el szuverén nemzetállamként, aminek további etnikai gyilkosságok, elűzések és rabláso k lettek a velejárói, anélkül, hogy gazdaságilag életképes demokratikus társadalom jött volna létre. Meddig kell a nemzetközi haderőnek a helyszínen maradnia, hogy a szembenálló népek ne öljék egymást? Azoknak lenne igazuk, akik azt mondták: előbb szétsze dni, aztán összerakni? Előbb elkülönült nemzetállamokat életre segíteni, aztán integrálni őket valamilyen transznacionális egyesülésbe, talán az Európai Unióba? Láthatóe addig is valamilyen humánus és működőképes megoldás a nemzetállami paradigmán belül? Beszűkült nemzeti piacokon az értelmiség fokozottabban rászorul az állami szubvencióra. Függetlenebb vagy függőbb lette a társadalom, és ezen belül az értelmiség és a művészvilág? Európaibb vagy provinciálisabb lette a kulturális élet? Az értelmiség nag yobb részének helyi kötődése van, és nincsen megbízható pozíciója a nemzetközi piacon, ezért a többség rákényszerül arra, hogy a helyi előítéletektől és nemzetállami szubvenciótól engedje függeni a gondolkodását. A mainstream: az európai retorikájú nemzet állami aspiráció. Hogy vane jó nacionalista (vagy újpatrióta) művészet, körülbelül olyan kérdés, mint az, hogy vane jó szocialista művészet. Ha már kollégáink továbbra is alapjában állami értelmiségiek lesznek, érdekükben áll, hogy csak félig legyenek az ok, tehát képesek legyenek a honi adottságokba beágyazódva is egymással a határok fölött szót érteni és egymásra támaszkodni. Ha nem kapaszkodnak egymásba, akkor a saját államuk megeszi őket. Vegyes lakosságú területeken az etnikai nemzetállam elve szembe fordítja, egymás ellenségévé teszi, és riadt menekülésre késztetheti az addig békésen együtt élő szomszédokat, akiknek korábban eszébe sem ötlött, hogy rá tehetnék a kezüket a szomszéd javaira, ha annak valami ok miatt mennie kellene. Minél fiatalabb egy n emzetállam, annál bizonytalanabb és intoleránsabb az öntudata. A volt jugoszláviai, egykor délmagyarországi magyar kisebbség fölött a politikai uralmon most már három szomszéd nemzet osztozik, a szerb, a horvát és a szlovén, aminthogy a nyugati magyarok fölött az osztrák, az északiak fölött a szlovák és az ukrán, a keletiek fölött a román állam gyakorolja a politikai szuverenitást, akár tetszik, akár nem. Állampolgárságukat a lakóhelyükön létesült idegen fegyveres közhatalom egyoldalú önkénnyel fölcserélt e. Ha jelezték, hogy ennek nem örülnek, ha saját nyelvükön szóltak, kellemetlenségeknek tették ki magukat. Lehet, hogy ezek az atrocitások múlófélben vannak, de mint az erdőtűz, kialszanak, fellobbannak. Hogy az etnikai sokféleség nem betegség, hogy a veg yes házasság nem szexuális aberráció, hogy minden nyelv ápolandó érték, hogy több nyelven beszélni az emberi kiválóság ismérve, hogy a nemzeti, vallási, kulturális identitások egyenrangúak, s hogy azok egyikének kizárólagos uralmára törekedni Európaellene s korlátoltság, s hogy ezekben a kérdésekben a humorral párosuló udvariasság hosszú távon nevelő hatású, ezek olyan igazságok, amelyek tanuló kontinensünk íratlan törvénykönyvébe épülnek. Az európai megállapodások szerint a nemzetközi határok nem változta thatók meg. A status quo a nagyhatalmak közös elhatározásával rögzítve lett. Az számít (Koszovó szuverenitásának nemzetközi elismeréséig legalábbis az számított), ami most van. Hogy ez mennyire igazságos elv, azon lehet vitatkozni, az azonban tény, hogy ez az elv a második világháború utáni fél évszázadban kiküszöbölte a határdisputákat és a határok fegyveres elmozdítását. Mondhatjuke, hogy az Európai Unió új típusú nemzetté válik? Létezike Európa mint sokfejű, gondolkodó alany, amely keresi a saját arck épét és meghatározó értékeit? Mit is jelent az, hogy nem csupán saját államunknak, hanem egyszersmind az európai közösségnek is állampolgárai vagyunk. Mi az új ebben az állapotunkban ahhoz képest, aminek eddig láttuk magunkat? Talán az identitások elismert pluralitása?