Reggeli Sajtófigyelő, 2008. december - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-12-02
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 2008.1 2 . 02 . 11 A Királyhágón túl A magyar törzsek legel őször – a feltárt honfoglalás kori sírok tanúsága szerint – a Mezőséget, a nagyobb medencéket és a Maros völgyét szállták meg. Ezzel párhuzamosan tudatos telepítések is folytak, s kialakult az Erdély belsejéből a Tisza menti Szolnokig vezető, úgynevezett s óút. A Gyulafehérvár központú terület védelmét a XI. század utolsó harmadától a későbbi délerdélyi és besztercei szász földekre, az anyaországból áttelepített székelyek határőrfalvai, illetve földvárai biztosították. Így a vitatott eredetű székelyeket, akiket Árpád népe is határőrző feladattal bízott meg, s az ország „szélein”, például az Őrségben voltak letelepítve, az Olt és a Küküllő mentére költöztették. Ahogy Bizánc felől egyre gyakrabban érkeztek nehézlovas támadók, szükség volt a tartomány meger ősítésére: II. Géza (11411162) a keleti végek védelmére Erdélybe hívott német páncélos lovagokat és földszűkében lévő parasztokat, kisebb számban vallonokat, akik katonai szolgálat fejében földet és nagyfokú önállóságot kaptak. II. András (12051235) kirá ly 1211ben, a Szentföldről távozni kényszerülő Német Lovagrendet hívta a Barcaságba, ahonnét az ott élő besenyőket nyugatabbra költöztette. A lovagok azonban túl nagy önállóságra tettek szert, államot alkottak az államban, egy keleti német állam megalapít ását tűzték ki célul. Ezért 1225ben a király fegyveres erővel űzte ki őket. II. András a mai Szászsebes vidékén élő székelyeket a Háromszéki medencébe telepítette, majd a már DélErdélyben élő németeket és az újabban behívott szászokat költöztette a hely ükre, illetve az elűzött Német Lovagrend földjére. Az 1224ben kiadott oklevelében „egy néppé” egyesítette őket, Szászföldet pedig nekik adta. A XIII. századra kialakult tehát Erdély sajátos arca, amelyet Székelyföld, Szászföld és hét magyar vármegye alkot ott. Ebben az időben érkeztek a DéliKárpátokon keresztül az első román pásztorok is, majd az 124142. évi tatárjárás szörnyű öldöklése után egyre nagyobb számban népesítették be az elpusztított területeket. Rövid idő alatt letelepültek többek között Dév a, Bálványos, Hunyad környékére. A XVIXVII. századi Oszmán Birodalom és szövetségesei, a krími tatárok dúlásai nyomán többször végigpusztított Erdély földjére – spontán betelepülés és tudatos telepítések által – folyamatosan jöttek és települtek le a román pásztorok és földművesek. Amikor tehát a történelmi Erdélyről beszélünk, a Magyarországtól Romániához csatolt terület mintegy felére, nagyon egyszerűen fogalmazva: a Királyhágótól keletre fekvő 57 ezer négyzetkilométerre gondolunk. Az Árpádok birtoka A z Árpádkorban Erdély hercegi birtok volt, a trónörökös fennhatósága alá tartozott. Ám ennek praktikus okai voltak, hiba lenne bármilyen önállóságra gondolni. A folyton változó nyugatmagyarországi királyi székhelyektől a tartományba két nagy folyón, sűrű erdőkön vezető út jó két hétbe telt, ezért szükség volt „helyben” is egy megbízható, királyi személyre. Ezen túl az elsőszülött megtanulhatta és gyakorolhatta a kormányzást, és nem utolsó sorban az uralkodótól „megfelelő távolságra” került az alkalomadtán elsőszámú trónkövetelő. Hasonló okokból Európaszerte bevett szokás volt, hogy távol eső tartományokat a koronaherceg kormányzott – hívja fel a figyelmet a történész. Ebben az időben jelent meg a fehérvári ispánságot viselő erdélyi vajda méltósága is, aki alá fokozatosan rendelődött a többi ispán, s 1263tól már ő volt a királyi hatalom legfőbb letéteményese a tartományban. A vajda a nádor és az országbíró után a harmadik, illetve majd a horvátszlavón bán után a negyedik legnagyobb méltóságnak számított. A királyi hatalom gyengülésével párhuzamosan nőtt a vajda hatalma, s 1526ra e cím birtokosa, Szapolyai János a leghatalmasabb magyar főúr volt. A mohácsi csata (1526. augusztus 29.) után a nemesség – élve szabad királyválasztó jogával – Szapolyainak adta a koronát (uralkodott: 15261540). Csakhogy egy korábbi, többször megújított örökösödési szerződés alapján Habsburg Ferdinánd (15261564) is igényt tartott a magyar trónra, és ezt fegyverrel nyomatékosította. Két Magyarország Mivel I. Szulejmán szultán ( 15201566) is magáénak érezte a döntés jogát Magyarország jövőjét illetően, János király halála után, 1541ben Buda elfoglalásával véget vetett a két magyar király csatározásainak. A Tisza
