Reggeli Sajtófigyelő, 2008. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-11-04
35 megosztottsága ma sok tekintetben a mienkre hasonlít. A spanyol demokrácia története a növekvő konfrontáció története. Éppen úgy, mint a mie nk. Az 1978as "rendszerváltó" spanyol alkotmány lényegében rögzítette, hogy a hatalmat átvenni kész baloldal elismeri, hogy létezik a (poszt)francóista hadsereg a maga jobboldali világképével. De ha nem szorítják teljesen a falhoz, az a mindenkori szabad választások eredményeit el fogja fogadni. A rendszer a megfelelő garanciákat ehhez kiépítette, és működni is látszott. Azóta azonban kibukott, hogy hol, kiknek s miben tűnik e felállás kevésnek vagy soknak? Mennyire maradtak vagy kerültek ki a ma megoldan dó kérdések a lehetséges megegyezések zónáiból? S végül hogyan változtak az erőviszonyok: ki mit tud vagy akar ma is képviselni akkori értékeiből vagy érdekeiből? Mostanában sok elemző ott "második rendszerváltásról" beszél. Zapatero és a szocialisták ma egyre több ponton úgy látják, hogy a parlamenti mandátumok arra vannak, hogy éljenek velük. Sok dologban egyébként már korábban ezt tette a jobboldal is. Határozott reformokra van szükség. Gyorsan lépni kell, s nem egyezkedni. Az ország nem várhat, a mode rnizáció mai megoldásai különlegesen időérzékenyek. A napirenden szereplő legtöbb, hol fontos, hol lényegtelen kérdésben - fegyverszállításokban Venezuelának, a melegházasságok engedélyezésében, párbeszédajánlatban a baszk ETAnak vagy a "katalon nemzet" e lismerésében - az ellenzék a kormánydöntéseket hadüzenetként érzékeli, s a maga médialehetőségein belül hisztérikusan reagál. A terrorizmus kezelésében és a külpolitikában a spanyol ellenzék nyíltan csak különleges esetekben fordult szembe a kormánnyal. A szocialisták, amikor a jobboldal volt hatalmon, azt a baszk ügyekben például lojálisan támogatták. Ma Zapatero bármit lép, megszólal az elítélő jobboldali kórus. Bár még kevés a tojásdobálás. Sokan attól féltek, az esetleges konfrontáció a spanyol bal- és jobboldal között valamiképpen felébreszti az ottani harmincas éveket, s egy véres szembenállás emlékképeivel nem szabad játszani. A jobboldal nyelve és stílusa, tekintélyelvű és hipernacionalista hangneme sokakat már ma is a Francovilágra emlékeztet. De mert az új tisztikar már egy másmilyen nemzedéket képvisel, technokrata és apolitikus - ahogyan egyébként egy NATOországban illik is lennie , és semmi jelét nem adja annak, hogy erre a stílusra különösebben vevő lenne. A harmincas évek publicisztikai rem akejei - ha nem is ártatlanok - ezért sem ébresztenek különösebb rosszérzéseket, félelmeket. És másik térfélen Zapateróék is - minden radikalizmusukkal együtt - messze kerültek a harmincas évek spanyol baloldalának konfrontatív nyelvétől. Az "új kibékítet lenség" ha nem is csak politikai reklámfogás, semmiképpen sem látszik egy komolyabb szembefeszülés előszobájának. Legalábbis nem abban az értelemben, ahogy erről a korábbi spanyol politikai osztály gondolkodott. Az igazi kérdés azonban, hogy ki nyeri meg magának a politikai centrumot. A jobboldal mai hisztérikus nyelve tetszik a törzsválasztónak, de elriasztja a centristákat. Pedig amikor ők voltak hatalmon, sokáig épp hangsúlyozott konzervativizmusuk vonzotta ugyanezeket a csoportokat, s tartotta őket hat almon. A másik oldalon Zapatero "engedményei" a kisebbségeknek - katalánoknak, baszkoknak az esetleges további autonómia - a szocialisták egy része számára is soknak tűnnek. Az erős spanyol állam koncepciója nemcsak a jobboldal ideálja. A Moncloapaktumö tlet felmelegítése helyett három spanyol tanulság házi használatra. Először: világossá kellene mindkét oldalnak legalább a maga számára tenni, melyek azon lépései, elképzelései, kijelentései, amelyeket paradigmatikusnak, saját politikai azonossága alapele meinek tart, és melyek a kívülről bármilyen komolynak tekinthető, de végül is véletlenszerű ötletek, amelyeket különböző megegyezések részeként fel tudna adni. Így létrejöhetne valamilyen valós játéktér az ország stabilitását nem veszélyeztető akciók számá ra - akárki indítsa is azokat. Másodszor: akárhogy is változnak a szerepek, viszonylag többet tudunk már az új kormányzati stílusokról, mint arról, hogy miképpen lehet hatékony az ellenzék a mi politikai rendszereinkben. A mai spanyol ellenzék, ahogy az E l País fogalmaz, inkább "emigráns kormányként" működik. Láthatóan a mienk is. Eredményessége minimális, viszont híveinek rossz életérzését sikerül folyamatosan karbantartania. Sajátjainak frusztrációgenerátora. Félek, hasonló helyzetben a mostani kormányol dalnak sem lennének sokkal jobb receptjei. Harmadszor: újra kellene definiálni a politikai közepet. A jobboldal 20062008ban különösen erősen szélre húzott. Most mintha megpróbálna valamennyit verbálisan visszamenni. A kormány is visszafogta a "reform,
