Reggeli Sajtófigyelő, 2008. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-11-25
MeH Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya Reggeli Sajtófókusz 2008.11. 25 . 29 1989 végén, 1990 elején a rendszerváltozás lelkes pillanataiban mi, magyarok, egységesen bíztunk abban, hogy a levert 56 és 68 emléke, a diktatúra alatti közös szenvedésből és a diktatúra elleni közös fellépésekből táplálkozó szolidaritás, nem utolsó sorban pedig a csehszlovákiai rendszerváltozáshoz nyújtott aktív magyar segítség kellő alapot fog nyújtani arra, hogy a múlt sérelmein átlépve őszinte barátság jöjjön létre a magya rok és az annyira hasonló kultúrájú szlovákok között. Az 1991. februárjában létrejött Visegrádi Együttműködés céljai ugyan messzebbmenőek voltak, de úgy gondoltuk, hogy az is hozzá fog járulni a Magyarország és északi szomszédja közötti bensőséges viszonyh oz. Tudtuk persze, hogy nem az államok közötti viszonyban várható nehézség, csak a magyar kisebbség helyzetének alakulása okozhat feszültséget, de bíztunk Havel elnökben, a választásokon győztes pártok ismert és becsült vezetőiben, az 1989 végi közhangulat ban. Engem személy szerint az is optimizmussal töltött el, amikor 1990. júniusában, pár napos miniszterként részt vettem az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) Koppenhágában tartott külügyminiszteri értekezletén, ahol szinte minden felsz ólaló arról (is) beszélt, mennyire fontos a nemzeti kisebbségekkel szembeni új, támogató politika, és messzemenő kisebbségvédelmi ajánlások születtek. A határok ügyében el tudtuk fogadni azt, amiben széleskörű nemzetközi egyetértés volt: nem a határok átra jzolása kerül napirendre, hanem a határok jellegének megváltoztatása, az elválasztás falai helyett legyenek az együttműködés kapui. Nem volt ez naivitás, hiszen szemünk előtt ment végbe NyugatEurópa népeinek megbékélése, az ottani határok de facto eltűnés e, az ottani kisebbségek nagyvonalú kezelése. Úgy véltük, hogy a volt kommunista blokk országaiban az európai integrációba történő bekapcsolódás magával fogja hozni a toleráns kisebbségi politika elterjedését. Reálpolitikusként azt is tudtuk, hogy Európa m ennyire fél azoktól a konfliktusoktól, amelyek a moszkvai kényszerzubbonyból kiszabaduló nemzetek és országok között fölmerülhetnek, visszahozva a két világháború közötti, feszültségekkel teli időszakot. Tudtuk, hogy Európa minden határváltozást elutasít, s hogy az 1975ben elfogadott Helsinki Záróokmány csak kölcsönös megegyezés esetén engedte meg annak lehetőségét - a két német állam majdani egyesülésére gondolva. Azt pedig végkép tudtuk, hogy egyetlen szomszédunk sem lesz kész arra, hogy akár egyetlen m agyarlakta faluról lemondjon Magyarország javára. Szellemi példaképünk, Bibó István 1946ban leírt szavai lebegtek szemünk előtt: a II. világháború következtében Magyarországnak bele kell törődnie az igazságtalanul meghúzott trianoni határok visszaállításá ba, "egyetlenegy fenntartásról azonban nem tehet le: nem adhatja fel a magyar kisebbségek sorsával szemben való politikai érdekeltségét." A kommunizmus idején a csehszlovákiai ellenzék, a Charta 77, Havel, a szlovák Čarnogurský kiállt a bebörtönzött magy ar kisebbség jogait védő Duray Miklós mellett. E magatartás logikus folytatása az lett volna, hogy a demokratikus Csehszlovákia magyar kisebbsége számára biztosítja azokat a jogokat, amelyek NyugatEurópában már természetes gyakorlattá váltak a nyelvhaszná lat, az oktatás és a politika terén. Úgy véltük, hogy az Európai Közösség által meghirdetett alapelvek, a decentralizáció, az önkormányzatiság és a szubszidiaritás (minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten kell meghozni) a nemzeti kisebbségek számára az autonómiát fogják biztosítani. Községi és megyei szinten területi autonómiát, országos szinten kulturális és személyi autonómiát. Volt azonban még egy, mondhatnánk döntő szempont, ami eleve kizárta a határkérdés felvetését. Az önrendelkezés elve. 193 8hoz képest ugyanis radikálisan megváltozott Szlovákia déli részének etnikai összetétele. A Benešdekrétumok, majd a Magyarországra erőszakolt lakosságcsere következtében mára Szlovákiában az 1910es 30 %ról 10 %ra csökkent a magyar lakosság aránya! Az egykor színmagyar falvak vegyes lakosságúakká váltak, a városokban pedig többségbe kerültek a szlovákok. A területi hovatartozásról tartott népszavazás nem Magyarország javára dőlt volna el! Még ha minden magyar az átcsatolásra szavazott volna (ami sok ok miatt biztosan nem következett volna be), a városok Csehszlovákiát választották volna. (Akkoriban ott magasabb volt az egy főre eső nemzeti jövedelem, tehát magasabb volt az életszínvonal.) Az viszont igaz, hogy egy ilyen népszavazás végképp eloszlatta vol na a szlovákok félelmeit. Mégis, ha Magyarország az 1990es években bármikor előállt volna valamelyik szomszédjával szembeni, etnikailag bármennyire megalapozott követeléssel, az egész nemzetközi közösség felhördült volna, összekovácsolódott volna ellenünk szomszédjaink szövetsége, mi pedig búcsút mondhattunk volna integrációs törekvéseinknek. A gazdasági következmény elmaradó külföldi befektetésekben, elmaradó turistákban, magas árakban jelent volna meg. A szlovákmagyar jószomszédság kulcsa Azt lehetet t hinni, hogy a félelmet - és az ebből fakadó magyarellenességet - el fogja oszlatni a konciliáns, gesztusokat tevő magyar politika. Az Antallkormány egyetlen barátságtalannak mondható lépést nem tett Csehszlovákia felé, ennek ellenkezőjét viszont bőven. Visegrád mellett hivatalos és nemhivatalos magas szintű kétoldalú találkozókat kezdeményeztünk (ilyen volt a Meciar által hivatkozott 1992es is), interjúk,
