Reggeli Sajtófigyelő, 2008. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-10-13
10 irracionálisan rettegő magyarországi közvéleményt ) elfogadhatatlan lett volna akkor is, ha a népszavazás netán a kezdeményezők javára dőlt volna el, amire soha nem volt semmi esély. A romániai magyarság törekvése arra, hogy (de facto) különállását és regionális befolyását közjogi eszközökkel megerősíts e, a román politikai hagyomány, államfölfogás szilárd karaktere miatt – a román politika alapvető fóbiája a viszonylag új (1859) egységes nemzetállam fölbomlása, az ország föderalizálása; ezt a rettegést fölerősítették a délszláv fejlemények – kilátástalan , és ma már csak az erdélyi magyar politikai körök egymás közötti viaskodásában van (pusztán jelképes) szerepe. A romániai magyar politika egyik alapvető dilemmája az, hogy az adott keretben sokkal többet már nem lehet elérni. Óriási – és a pesti sajtóban hónapokig világpolitikai kérdéshez méltóan pertraktált – botrányt váltott ki, hogy a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetemen a vezetőség nem volt hajlandó kétnyelvű föliratokat kihelyezni, ami már az én diákkorom óta fölháborította és elkeserítette az e mbert. Most, amikor ez a probléma (legalább részben) megoldódott – megjelentek ittott hivatalos kétnyelvű föliratok, táblák – , láthatólag senki nem érez (legalábbis nem mutat) örömöt. Az én szívem pedig mindig megdobban, amikor a határ után a vonat begörd ül az első állomásra, és az „Oradea” fölirat mellett ki van írva: „Nagyvárad”, majd Élesd, Egeres, Bánffyhunyad… magyarul. (De hát a magyar politikai etikett azt követeli, hogy semminek se örüljünk, ami „a határokon túl rekedt, elszakadt nemzetrészeink, ma gyar véreink” körében történik, akkor se, ha a kedvező eredmények a kisebbségi magyar politizálás, a szívós alku és nyomásgyakorlás vívmányai. Mintha hazafiatlanság volna elismerni, hogy néhol a magyar közösségekbe is szorult némi tehetség és ötlet, s az é letük nemcsak halálhörgés, siralom.) Az erdélyi magyarság problémái elsősorban nem közjogi, hanem gazdasági, mobilitási, demográfiai (népességfogyás, spontán asszimiláció) és kulturális természetűek, ezekre pedig a romániai magyar kisebbségi politizálás n em lelt válaszokat – nem is könnyű! – , a jövőt illető, fölöttébb indokolt és méltányolható aggodalmakra az ottani értelmiség egy része intenzív wassalbertezéssel, árpádsávozással, turulozással és kopjafázással felel, ami bájos, de aligha célravezető. Ám de a többi magyar kisebbség az utódállamokban egészen másfajta gondokkal küzd. Szlovákiában, Ukrajnában, Szerbiában nem a kompromisszum kimerülése, további kiaknázásának kérdésessé válása a fő probléma, mint Erdélyben, hanem a nemzetállamitöbbségi sovini zmus félelmetes fölerősödése és (ismét) hivatalos állampolitikává válása. Szlovákia persze itt a legföltűnőbb példa. A Fico – Slota – Mečiar (szociál- nacionalista) koalíció a legelvadultabb és legkezdetlegesebb magyarellenes, koncepciójában maximum járási s zínvonalú rohamba kezdett. Őszintén meg kell mondanom, nem hittem volna, hogy a rendszerváltás után csaknem húsz esztendővel valamely keletközépeurópai EUtagállam kormánya arra a legrosszabb Ceauşescukorszakra emlékeztető lépésre ragadtatja magát, hogy a nemzetiségi iskolák tankönyveiben a helységneveket csak az „államnyelven” (az „államnyelv” hipotézisét nemzetközi és európai szintű, Szlovákiában is becikkelyezett közjogi dokumentumok tiltják) tüntetik föl. Ez a magyarok szimbolikus megalázása, amelyet a Ceauşescugarnitúrának is csak a saját apparátusával folytatott hosszú földalatti küzdelmei után sikerült a hetvenes évek legvégére elérnie. (A botrányos tankönyvet most a felvidéki magyar iskolák visszaküldik Ján Mikolaj szlovák oktatási miniszternek, aki a kormányban a félfasiszta Slotapárt, az SNS képviselője. Ez igen szép és méltóságteljes politikai gesztus, amellyel kapcsolatban szolidaritásunkat nyilvánítjuk.) Ezt most követi a szlovákiai magyar univerzitás, a Selye János Egyetem visszaminősítése főiskolává, s ha Göncz Kinga magyar külügyminiszter jól tudja (némelyek szerint nem biztos, hogy jól tudja, vö. Kis Tibor: „Mumusok”, Népszabadság, 2008. október 8.), Szlovákiában az európai uniós pénzek iskolai elosztásánál is diszkrimináció érvényesül a magyarok hátrányára. Amit az „anyaországi” kommentátorok, hírmagyarázók nem érzékelhetnek pontosan (megfelelő személyes tapasztalatok híján), az a fékevesztett, gyalázatos magyarellenes kormánypropaganda pszichológiai hatása a kisebbségi népre. Amikor h ivatalos forrásból záporoznak a szitkok, mocskolódások, paranoid rágalmak a magyarságra, Magyarországra, a magyarokra – ezekben, mint köztudomású, élen jár a Szlovákia nemzetközi jó hírét alaposan bepiszkoló, ostoba, iszákos, provinciális, fasisztoid polit ikus, Ján Slota (képviselő, pártelnök, SNS) – , akkor a többségi elven működő demokráciában magára hagyott kisebbség, amelytől elvárják, hogy minden megaláztatást lenyeljen, legalább annyira fenyegetve érzi magát, mintha konkrét korlátozó intézkedések sújta nának le rá. Amikor Vladimír Mečiar (volt miniszterelnök, képviselő, LSHZDS) kijelenti, hogy a néhai Antall József
