Reggeli Sajtófigyelő, 2008. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-09-03
19 vál lalkozás versenyképes. Az is kézenfekvő, hogy az adóknak és járulékoknak semmi közük elérhető árakhoz, és az is, hogy az adószint nem befolyásolja az előállítási költségeket, hiszen az csak a költség ek kifizetése után megmaradt ös szegre, a haszonra vonatko zik. Maradnak tehát a járulékok és marad még annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy mi befolyásolhatja az árakat. Bár kétségtelen, hogy a magyar vállalkozásokat sújtó járulékok szintje jócskán meghaladja a szomszédos országokét, ha a magas járulékok mell é a befektető magas kedvezményeket kap, a két tényező átlaga még mindig biztosíthatja a versenyképességhez szükséges feltételeket. Ezzel szemben, ha az árszintet elveszítjük azzal, hogy a forint árfolyamát túl erősre szabjuk, nincs eszköz, amivel a hátrány helyrehozható lenne. A rendszerváltást követő években a nagy kérdés a magyar közgazdászok számára az volt, hogy a felzárkózáshoz szükséges működő tőke honnan és hogyan lesz beszerezhető. A gazdaságpolitika első számú és gyakorlatilag mindent felülíró fela data az ország tőkevonzó képességének növelése volt, a beáramló tőke mennyisége a felzárkózás vezető mércéje lett, és a jövőbe vetett bizalmunk egyik legfontosabb pillérje az egy főre számított külföldi tőke minden más posztszocialista ország szintjét megh aladó összege volt. Jött is a tőke, de miért? Bár a válasz számos tényezőből áll össze, a kiemelkedő ok a tőkének adott kedvezmények emelt szintje volt. A kedvezmé nyekből fakadó bevételkiesést pedig a gazdaságpolitika többek között a magas járulékokkal kom penzálta. A kedvezményeknek köszönhetően a nagyvállalatok jelentős versenyelőnyhöz jutottak a kisés középvállalatokkal szemben, mert a kedvezményeket a nagyok kapták. A 200 legnagyobb vállalat fajlagos adóés járulékterhe még a fele se a kis- és középváll alatokénak. Sokatmondó tény, hogy a nagyvállalatok adókedvezményei nek éves értéke körülbelül megegyezik az adófizetés megkerüléséből fakadó bevételkiesésnek. A nagyvállalatok adó- és járulékbefizetései ugyanis arányosak a GDPhez adott részükhöz, ami persz e azt jelenti, hogy a többi adófizető vállalkozás és az adót nem fizetők átlaga egyenlő a nagyvállalatok fajlagos terheivel, azaz egyáltalán nem a nagyvállalatok, hanem a kis- és középvállalatok kompenzálják a költségvetést az adóelkerülésből származó bevé telkiesésért. A gazdaságpolitika tehát megszegte azt a régóta ismert gazdasági törvényt, hogy az adópolitikának verseny- és szektorsemlegesnek kell lennie. Amennyiben nem az, a felborult v ersenyhelyzetet a piaci szereplők így vagy úgy, többek között éppen az adófizetés megkerülésével próbálják orvosolni. Másképp fogalmazva, a piaci szereplők annyi adó- és járulékfizetés alól fognak kibújni azért, hogy a versenyfeltételek Kiegyenlítődjen ek. Ha pedig ezt nem teszik, versenyhátrányuk a csődhöz vezethet. Persze lehet példálózni a főorvossal, aki hálapénzből tartja fenn riviérai villáját vagy a határ menti pincérrel, aki munkanélkülisegélyt kap itthon, miközben Bécsben pincérkedik stb., mint az adómorál hiányát bizonyító esetekkel, de a nemzetgazdaság egészét tekintve, a versenyképesség felborulása, elvesztése éppen a versenyképesség fokozása érdekében adott kedvezmények a mai napig figyelmen kívül maradt következménye. Egyáltalán nem véletlen te hát, hogy az Európai Unió komoly erőfeszítéseket tesz a különböző szubvenciók kigyomlálása érdekébe. A nagytőkének nyújtott kedvezményekből fakadó versenyelőny részleges magyarázatot ad a nagyvállalatok, kiemelten a multik és a honi kis- és középvállalat ok közötti tátongó különbségre. A nagyvállalatok ugyanis nyilvánvalóan azért ragaszkodnak a kedvezményekhez, mert azok nélkül nem érzik magukat versenyképesnek. De ha az ő versenyképességükhöz kell a kedvezmény, mitől lenne a kis- és középvállalat versenyk épes kedvezmények nélkül? A nagytőkének adott kedvezmények tükrében egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar termelőeszközök 66 százaléka külföldi tulajdonban van. Ha viszont ez az európai összehasonlításban is kiugróan magas arány nemcsak a gazdaság további fellendüléséhez, versenyképességének felerősítéséhez, hanem egyenesen annak visszaeséséhez vezetett, mit várunk az említett tulajdonarány további fokozásától? Miben és kivel szeretnénk versenyképesek lenni, pontosan mit érdemes támogatni? Erre a kérdésre a közgazdaságtan hagyományos és teljesen helytálló válasza a komparatív előny elmélete. Azt érdemes fejleszteni és támogatni, ami egy olyan előnnyel rendelkezik, ami mások nál hiányzik. Van valami olyan előnyünk a gumiabroncsgyártásban, ami az a kis környező országban nem találha tó? Akkor támogassuk a gumiabroncsgyártást. De ha az egyetlen előny az, h ogy a magyar állam kész többet fizetni támogatás és kedvezmény formájában a gyárban létrehozandó munkahelyekért, mint bármelyik más szomszédos ország, akkor az í gy megvásárolt „versenyképesség” árát a költségvetésnek kell fedeznie, mégpedig a versenyegyenlőség felborításával. Ugyanis Tóth Pista péksége nem kap semmit az ottani állások létrehozataláért, pedig valahol Tóth Pista bérszerkezete és termelési költsége v ersenyez a gumiabroncsgyár bérszerkezetével és költségeivel még akkor is, ha nem ugyanabba az iparágba tartoznak. A munkahelyek létrehozására adott támogatásból fakadó versenyelőny tehát könnyen eredményezheti más, nem támogatott munkahelyek beszüntetését , ami aztán a szociális támogatások meglódulásához vezet, hiszen a munkahelyét elvesztett embert és családját valahogy életben kell tartani. A magyar versenyképesség az elmúlt 68 évben nagy jából ennek a folyamatnak lett az áldozata.
