Reggeli Sajtófigyelő, 2008. szeptember - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-09-20
17 Mindazonáltal a helyzet érdemben az oroszgrúz háborúval nem sokat változott, és a csővezetékek kapcsán folytatott lojalitási vitának vajmi kevés köze van az ország valós energiapolitikai dile mmáihoz. Az oroszgrúz háború kapcsán a Grúzián áthaladó két fontos vezeték - a BakuCeyhan olaj- és a BakuErzurum gázvezeték - nem szenvedett károkat. Ez már csak azért is figyelemre méltó fejlemény, mert egy kompresszorállomás nem túl bonyolult lebomb ázása hosszú időre érdemben csökkenthette volna a szállítási kapacitást, esetleg teljesen leállítva az exportot. Ezzel szemben az oroszok tiszteletben tartották a nyugatiak nehézsúlyú grúziai érdekeit. Ebből a szempontból a pohár félig tele, félig üres. Az útvonal biztonságos, hiszen most sem történt semmi baja. De könnyen történhetett volna, és ki tudja, mi történik még arrafelé. Figyelemre méltó, hogy mind az amerikaiak, mind az oroszok az első értelmezést választották. A hivatalos washingtoni retorika ké tségbeesetten igyekszik bizonygatni, hogy a háborúnak nincsenek közvetlen energiapolitikai vonzatai, és a grúz tranzit biztonságos. Az oroszok nyilván somolyognak és ködösítenek. Ezzel szemben KeletEurópában újra kitört az orosz gázfrász, és bizton állíth ató, hogy idővel az energetikai következmények latolgatása még fajsúlyosabb lesz. Ezek közül jelen pillanatban egyetlenegy tűnik igazán jelentősnek. Nevezetesen az a tény, hogy az oroszamerikai viszony feltehetően hosszabb időre befagyott, míg a potenci ális posztszovjet exportőrök kifejezetten nem kívánnak választani Moszkva és Washington közül. Ha pedig választani kell, akkor még mindig inkább bíznak a létező, régi és kiismert orosz kapcsolatban, mint az új és bizonytalan amerikaiban. Nem véletlen, hogy a térség utolsó nagy, Oroszországot elkerülő vezetékét 2005ben, a MoszkvaWashington viszony alkonyán helyezték üzembe. Nem véletlen az sem, hogy Ilham Aliyev lényegében rácsapta a z ajtót a grúz háborút követően őt meglátogató Dick Cheneyre - ilyet még távozó adminisztráció alelnökével sem nagyon tesz az ember. A helyzet tehát ebben a vonatkozásban romlott - tegyük hozzá, eddig sem volt túl rózsás. Azerbajdzsán átmeneti kidőlése már csak azért is kellemetlen, mert a közhiedelemmel ellentétben a Nabucc o betáplálási oldalán könnyen lehetne elég gáz. A vezetéket 810 milliárd köbméteres igényre már megépítenék. Ha már úgyis kivonulnak a terepre a munkagépek, egy tízmilliárd köbméteres kapacitású csőnél alig 20 százalékkal kerül többe egy háromszor akkora vezetéket lerakni. Nekünk pedig a cső megépítésére, és nem a megtöltésére kellene koncentrálni. Az előbbihez szükséges mennyiséget pedig Baku közepes erőfeszítések mellett egyedül is előteremthetné. Így most ez a perspektíva került távolabb. Ugyanakkor a Nabucco előtt álló igazi kihívás a török tranzit ügye. A török gázfogyasztás dinamikusan növekszik, az elkövetkező évtized alatt a mai 35 milliárd köbméterről 55 milliárdig nőhet. Ennek legjavát ma Oroszország exportálja nekik. Érthető, hogy Ankara inkább az importőr, semmint a tranzitőr szerepére törekszik, és Moszkvával való viszonyát sem kívánja megrontani. A helyzet kulcsa tehát még mindig Ankarában van, és ebben az oroszgrúz háború nem hozott változást. Más kérdés, hogy a Nabucco körüli magyar külpol itikai vitákban még nem hallottam Törökország szerepéről. Ha összegeznem kellene, akkor a Nabucco esélyei némileg romlottak, a Déli áramlat kapcsán meglévő ambivalencia pedig változatlanul erős. A kérdés inkább az, kelle ezzel az egész üggyel a magyar k ülpolitikának ilyen intenzíven foglalkoznia, és mivel segíthetnénk megvalósításukat? Érdemes leszögezni, hogy a két vezeték kapcsán folyó vita alig bír energiapolitikai relevanciával. Ez két bizonytalan perspektívájú projekt, nem tűnnek túlságosan közeline k, sorsukba pedig alig van beleszólásunk. Így mindenki hordhat ilyen vagy olyan kitűzőt, a dolog lényege mégiscsak az, hogy egymásnak ugrottunk azért, mert két nagyhatalom és egy szószátyár unió mindenféle vonalakat rajzolt a térképünkre. Politikailag kisz ámíthatatlannak és kockázatosnak tűnünk, ez bizonyosan nem szolgálja egyik vezeték megépítését sem. Másrészt át kellene gondolnunk, miképpen lehetne segíteni ezeken a terveken. Úgy biztosan nem, hogy Magyarországon még mindig veszteséges a nagynyomású gá zpiac, és a két nagy párt egymásra licitál az olcsóbb gáz ígérgetésében. A Gyurcsánykormány épp most "törölte el" az E.ON felé fennálló adósságát, míg a Fidesz képtelen leszokni a gázáremelések kapcsán folytatott menetrendszerű populista hisztiről. De azé rt szeretnénk, hogy a cégek vezetékeket hozzanak ide, és ha lehet, az abban szállított gázt még el is adják nekünk. Nem tűnik úgy, hogy bárki kiszámíthatóan nyereséges gázpiaci rendszert akarna létrehozni az országban. Ilyen feltételek mellett a cégek hely ében a horvát LNGterminál esetleges megépítése esetén is mindent elkövetnék, hogy Magyarországra
