Reggeli Sajtófigyelő, 2008. augusztus - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-08-09
7 A dokumentáció azt mutatja, hogy magánszemélyek és hivatalnokok bármit képesek a nemzeti tapétával befedni: a garázsajtóktól a köztéri padokon át az utcai szemeteskukáig, a propellernyakkendőtől a lökhárítóig. (Efféle csúcsteljesítményre persze nemcsak román, hanem más nemzetiségű identitásproletárok is képesek: láttam már magyar mérnököt nyakában fityegő fém (!) NagyMagyarországtáblácskával; akárcsak tatársüveges "hun" hazafit az 56os buszon...) A legendás Duo lege ndás utazása című munkájuk Kolozsvár gigantikusan pitiáner, provinciálisan grandiózus "nemzeti hősi" emlékműveit "exorcizálja". Montázsaikban kettősük hol óriásként, hol pedig törpe alakjában jelenik meg a monumentumok körül - ironikus idézőjeleket képezve az idomtalan, aránytévesztett köztéri alkotmányok körül. Az ilyen megtisztító és kijózanító művészi munkára nagy szükség van a térség más országaiban is, ahol többnyire a nemzeti giccsőrök megszoborta "hősök", sosem látott "szent" királyok és mindenféle mitikus madarak beszűkült provinciális köztéri művészete alapján alakul a közösségi elképzelések stílusa. Pedig a világ időközben valamelyest kitágult: már egy ideje nemhogy három, hanem huszonhárom tenger húzódik a közös európai horizonton, és - meteoroló giai műholdak képein - nap mint nap minden tanyai tévénéző is láthatja, hogy hol is él, mekkora bolygó a hona. Magyar prodzsekt Népszabadság • Végel László • 2008. augusztus 9. Az erős napsütésben perzselődő bácskai rónán a nemzetközi gyors Budapest felé döcög. A légkondicionáló által szolgáltatott hűtést bizonyára takarékossági okok miatt kikapcsolták. Ebben az elviselhetetlen kánikulában, még utazás közben is, legjobb semmire sem gondolni. Alkalmasint hallgatni másokat, akiknek még maradt erejük di skurálni. A szerelvény kínosan vonszolta magát, a kisszámú utas elernyedt. Útitársam, aki először szerb nyelven kezdte átkozni az időjárást, olyan rossz hangsúllyal szólalt meg, amiből nem volt nehéz nem megérteni, hogy csakis magyar lehet, ezért magyarul válaszoltam neki. Ettől kezdve egy szót sem ejtett az időjárásról. Jelentőségteljesen rám pillantott, majd irattáskájából előhúzott egy papírköteget, lapozgatta, aztán visszarakta. Szemlátomást valami miatt zaklatott volt. Nemsokára ismét a táska után nyú lt, elővette a papírhalmazt, és gondterhelten böngészte. Odavissza lapozgatta, majd hosszas töprengés után megnyílt. Elmondta, hogy tulajdonképpen mi célból is utazik Budapestre. A kacifántos történetből annyit sikerült kihámoznom, hogy a délvidéki magyar ság megmaradásának ügyét szolgáló, nagy prodzsektjéről van szó. Tüzetesen felvázolta, hogy mekkora művészet jó prodzsektet kitalálni, majd, mint Kafka K. ura, megnyugodva közölte, hogy szerencsére, jó kapcsolatai vannak a délvidéki pártban, s ennek köszönv e bízik a sikerben. Aztán bizalmasan megkérdezte, hogy nekem vane valamilyen prodzsektem. A vállam vonogattam, és értetlenül nézhettem rá, mire szánalmas arckifejezéssel végigmért, és a mellemnek szegezte a kérdést: Őszintén mondja, hogy nincs? Sajnos, ki kell hogy ábrándítsam, nincs, válaszoltam, mire sajnálkozva megjegyezte, hogy a Délvidéken minden derék magyar embernek azért legalább egy prodzsektje van. Egy ideig még gyanakodva méregetett, aztán jobbnak látta témát váltani. Keserűen kifakadt a CNN el len, mert, ahogy mondta, a minapi képcserével gúnyt űzött belőlünk. Az amerikaiak egyszerűen semmibe vesznek bennünket, és - szerinte - nyilvánosan megszégyenítették a magyarságot. Tűrhetetlen - mondta. Ennek már a fele sem tréfa, gondoltam magamban, és e szembe jutott néhány világháborús vicc az amerikaimagyar viszonyról, amikor a szegény amcsik sehogyan sem voltak képesek felfogni, hogy a második világháborúban mire fel a hadüzenet. Az első gondolatuk az volt, hogy esetleg területi követelésünk van velük szemben, s amikor kiderült, hogy csupán a szövetségeseinkkel szemben vannak ilyen igényeink, akkor döbbenetükben nem jutottak szóhoz. De vajon mi lehet a gond ezúttal, ugyan mire célozhatott, villant át bennem a kérdés. Alighanem a vízumkorlátozásról van szó, gondoltam, és ezért tapintatosan megjegyeztem, azért nem adnak, vagy csak nagyon körülményesen lehet amerikai beutazási vízumhoz jutni, mert túlontúl óvatosak, ami érthető.
