Reggeli Sajtófigyelő, 2008. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-07-23
36 Szent István és Európa ÚMSZ Bíró Béla | 20080723 06:50:14 Jean Sevillia, a francia jobboldal egyik jelentős gondolkodója, Túl jón és rosszon címmel egy nemrégen magyarul is megjelent kötetében próbál választ adni a posztmodern társadalmak nyilvánvaló válságtünetei által felvetett legfontosabb kérdésekre. Nézete szerint minden baj forrása a liberalizmus, a homogén francia nemzetállam lebontása, a nyakló nélküli bevándorlás, a kisebbségi kultúrák nemzetállami „integrálására” tett állítólagos kísérletek. Úgy véli, ha visszatérnénk a vallási alapelvekhez, a patriarchális családmodellhez, a nemzeti bezárkózás, a kulturális homogenitás, az asszimiláció alapelveihez, akkor a társadalom összes gondjai megoldódnának. Az föl sem merül benne, hogy a problémát éppenséggel a sikertelen integráció jelentheti. A továbbra is virulens nyelvikulturális asszimiláció: az arab, afrikai, ázsiai bevándorl ók erkölcsi zavarodottsága, akik egész lakónegyedeket népesítettek be, s akiket a francia asszimilációs politika úgy fosztott meg gyökereiktől, hogy a valódi jogegyenlőséget nem biztosította számukra. A helyzet főként a második – harmadik generáció esetébe n válhatott kritikussá. Ők ugyanis nem csak a francia nyelvet és a francia kultúrát sajátították el tökéletesen, hanem a francia intoleranciát is. Azt Sevillia is észreveszi, hogy a színes bőrűek agressziói nem csupán a fehérek ellen irányulnak, az áldozat ok nemegyszer maguk is színes bőrűek. Az intoleráns franciává lett „idegenek” nagyon rosszul viselik az ellenük irányuló többségi türelmetlenséget. A probléma azonban ennél is mélyebb. A társadalom természetes közösségeinek a forradalom guillotinja által egybeterelt egynyelvű és egyvallású állampolgári közösségre való redukciója, amelyhez a francia konzervatívok ragaszkodnának, valamint az utóbbira alapozott egyéni jogok elmélete távlatilag szükségszerűen vezetett el a család mint természetes közösség vis zonylagossá válásához is. Az asszimiláció Sevillia által javasolt erőltetése csak tovább fokozhatná a „bennszülöttek” és az „idegenek” közti feszültségeket. A javaslat még megdöbbentőbbnek tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy a probléma megoldásának történ elmi modellje közismert. A középkori állam (a Szent Istváni Magyarország is) a behívott idegenek számára természetszerűleg lehetővé tette, hogy tömbökben telepedjenek meg, hogy saját nyelvükön és saját hagyományaikra alapozva szervezzék meg társadalmi éle tüket. Az autonómiáknak ez a rendszere csaknem egy évezreden át volt az eltérő nyelvek és kultúrák konfliktusmentes együttélésének eszményi terepe. Ezt a rendszert a modern nemzetfelfogás juttatta csődbe, és ez vezetett el a többnemzetiségű államok zömén ek széteséséhez is. A 19. század magyar politikusai sem a többnemzetiségű állam középkori hagyományainak kiteljesítésére, azaz a románoknak, a szlovákoknak, a szerbeknek a rendszerbe való integrálására, hanem – francia és angol mintára – maguk is az egység es és homogén nemzetállam kialakítására, az „idegenek” asszimilációjára törekedtek. S ezt nem csak az állam egykori kisebbségei (a nemzetiségek) szenvedték meg azzal, hogy közel egy évszázadra az önpusztító nacionalizmus zsákutcáiba keveredtek, hanem fők ént a kisebbségbe került magyar népcsoportok, amelyeket a többségi államok az önérvényesítés legelemibb lehetőségeitől is megfosztottak. Mára azonban kiderült, hogy a francia és az angol „példa” – látszatsikerek után – maga is zsákutcának bizonyult. Úgy tűnik, NyugatEurópának, ha nem akar tartós válságba keveredni, bőven akadna tanulnivalója a középkortól, éppenséggel a modern magyar politika által elárult Szent Istváni modelltől is. Abban persze igaza van Sevilliának, hogy a szabadság soha nem lehet korlátlan. A valódi szabadságot pusztán a társadalom tagjai által önként elfogadott korlátok teszik lehetővé. Csakhogy olyan korlátokat kell emelni, amelyek a társadalom minden tagja, a jövevények, a nők, a gyerekek számára is elfogadhatóak. S amelyeket a többség is elfogadhat. A korlátozások ugyanis nem csak a mai „kisebbségeket” védelmezhetik meg a „többség” ellen, de alkalomadtán a „többséget” is a „kisebbségek” ellenében. vissza
