Reggeli Sajtófigyelő, 2008. július - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-07-21
20 A nyelv virágzását anyanyelvi írott sajtó, a heti harminc órában sugárzó S4C (Sianel Pedwar Cymru, Channel Four Wales) televízió, a BBC hálózatához tartozó Radio Cymru és a folyamatosan fejlődő filmgyártás is segí ti. Hamisítatlan walesi intézmény a bárdok XII. század óta megrendezett ének- és költészeti versenye. Az Eisteddfod immár Európa egyik legjelentősebb népdalfesztiváljává nőtte ki magát. Bár a Felföld és a szigetek ősi nyelvét arányosan kevesebben beszéli k (Skócia lakossága több mint ötmillió, szemben Wales hárommilliójával), az edinburghi kormány ugyanúgy meghozta a szükséges intézkedéseket a skót gael társadalmi és kulturális fontosságának elismerésére az oktatásban, médiában, könyvkiadásban és a művésze tekben. A veszélyeztetett nyelvet elsősorban idős emberek beszélik, de bizonyos romantikus dicsfény övezi - hasonlóan a skót dudásokhoz, az egyes klánok jellegzetes tartanjához vagy a whiskyhez. vissza Egyedül nem megy Néps zabadság • Galló Béla • 2008. július 21. Földes György A vita ideje című fontos esszéjéből (május 31.) két kínos probléma kimaradt. Az egyiket, a nemzetközi dimenziót említi ugyan ("az igazi kihívás nem belülről jön"), de mivel beéri ennyivel, a tovább iakban mondandójának kulcseleme, a konvergenciaprogram közös vállalásának imperatívusza afféle hiszem, ha akarom típusú üzenet marad. Pedig miért ne lehetne ez is vita tárgya? Olyan magától értetődő össznemzeti igazság volna, hogy a konvergenciaprogramot mindenáron vállalni kell? Azt meg végképp nem hiszem, hogy teljesítése automatikus aranyfedezete volna a magyar társadalom s benne a tőketulajdonnal nem rendelkezők boldogulásának. Korántsem állítom persze, hogy a teljesítésnek ne volnának megfontolandó ér vei. Hogyne volnának. Az például triviális, hogy eminens érdeke ez a nagytőkének - ám ettől az érvtől a baloldalnak nem kell feltétlenül hasra esnie. Vagy nem arról szól az EU szociálisan igencsak feszült jelene, hogy a tagországok társadalmainak javarésze valami mást akar, mint amit a lisszaboni szerződés neoliberális lényege rájuk oktrojálna? Nem épp most fontolgatnak erről az osztrák szocdemek népszavazást? Nálunk azonban idestova húsz esztendeje úgy szól a credo, hogy a baloldal feladata a neoliberális lándzsahegy bebugyolálása, merthogy nem futja többre, ennyit enged meg a történelmi szükségszerűség. Mifelénk a rendszerkritika szörnyű kifejezés, amit a világ- és európai folyamatokat legendásan jól ismerő magyar politikusok és fegyvernökeik fitymálóan cs ak "ultrabalosnak" titulálnak. Rendszerkritikát manapság csupán nyugateurópai politikusok mernek fővesztés terhe nélkül emlegetni, mint Franziska Drohsel, a német szociáldemokraták ifjúsági szervezetének (tehát még csak nem is a Linksparteinek!) "ultrabal os" elnöke, aki egy magyar hetilapnak adott minapi interjújában fölöttébb okosan érvelt a demokratikus szocializmus mellett. Hébehóba persze itthon is akad ilyen merész ifjú. Balázs Gábor A nyugati áramlat című publicisztikájában (június 4.) világosan lát ja a helyzet fonákját: "A baloldal ideológiailag az utóbbi két és fél évtizedben folyamatosan visszaszorult, lemondott olyan (most már saját maga által is ťutópikusnakŤ minősített) elvekről, melyek identitása alapját jelentették... A jobboldal nem azért le tt sikeres, mert végre ťmert jobboldali lenniŤ, hanem azért, mert a baloldal minden lényeges kérdésben takarodót fújt." Pontos diagnózis. Nincs mit tagadni, diktatórikus szocializmusaink árnya még mindig rávetül a demokratikus szocializmus alternatívájára, noha a globális kapitalizmus (melynek nemzeti osztagai hol demokráciák, hol diktatúrák, világszisztémája pedig eredendően antidemokratikus) egyáltalán nem kecsegtet valami fényes jövővel. Kritikája szellemileg ezért jóval elmélyültebb, mint fölöttébb lapo s apológiája - ha valaki, akárcsak találomra is, beleolvas a komolyabb nyugati orgánumokba, tudja, miről beszélek. De a magyar baloldal ma nem kritikában, hanem apológiában utazik; olyan ez, mint amikor a hal víz helyett kocsonyában úszik, pontosabban úszn a, mert hát nem tud. Földes György cikke ezt az állapotot tükrözi, bár ez az állapot nyilvánvalóan nem tölti el örömmel a szerzőt. Ez abból is sejthető, hogy esszéjében a rendszerváltás egészét tekintve arra a következtetésekre jut, hogy "Az újítás ma kén yszer. Nem működhet a korábbiakhoz hasonló módon sem a politika, sem a gazdaság, sem a kulturálisszellemi élet." Írásában ez mégsem rendszerkritikát jelent, mindössze a konkrét csapdából keresi a kiutat, amikor a március 9e után előálló patthelyzetből sz abadítaná ki a pártját. Ma már persze jószerivel mindenki a megújulás szükségességét hangoztatja. Földes írása azzal emelkedik ki a dömpingből, hogy a változtatás igényével meg is nevez egykét konkrét dolgot, amivel akár ki is üthetné a biztosítékot, ha a releváns vitakihívásokra errefelé nem az agyonhallgatás volna a válasz. Az például, hogy a nemzeti fejlesztési terv kisajátítása politikai hiba volt a 2006os győztesek részéről, érdekes gondolatfutamokra adhatna lehetőséget az érintetteknek, de ilyenekke l eddig még nem
