Reggeli Sajtófigyelő, 2008. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-06-21
21 Álmodik a gyomor – Kentaurbeszéd Népszabadság • Lengyel László • 2008. június 21. "Erdély földjén most és mindörökké (akinek van szeme lássa) még parvenübb Menükről még ropogósabb röplapokról még ármányosabb l' étlapokról Álmodik a gyomor " (Kovács András Ferenc: Álmodik a gyomor) "KözépEurópa tizenöt percnyi híressége elmúlt, és azzal együtt a közvélemény bárminemű nyomása, hogy előmozdítsa befogadását a nyugati intézményrendszerbe." - emlékszem Tony Judt sza rkasztikus megjegyzésére 1989ről. Ez jár az eszemben, miközben Hankiss Elemérrel és Gombár Csabával oldalamon hallgatom a vajdasági magyar pártok vezetőinek beszédét: merre megy tovább Szerbia és az ottani magyarság. Szerbia, amelynek a "rossz fiú" szerep e jutott az elmúlt két évtizedben, amely csak azzal tudta fölhívni magára a figyelmet, ha erőszakos cselekményeket követett el szomszédjai ellen, alighanem eljutott szerepének végpontjához. Ha Amerika és Európa mint erélytelen és bizonytalan tanárok félve sandítottak a rossz diákra, hogy mit fog tenni Koszovó függetlensége kapcsán, most egyetlen perc alatt megnyugodtak: nem történt semmi. A rémisztő jóslatok a vérfürdőkről, a százezres népvándorlásról nem váltak be. Igaz, Koszovóban és Szerbiában nincs jó m egoldás, a dolgok nem működnek megfelelően. De nincs rossz megoldás sem, nincs ereje senkinek a háborúhoz, a népirtáshoz. A felek közti feszültség leszállt az észrevehetőség küszöbértéke alá. Ha a keletközépeurópai jó tanulók teljesítményére nem figyel már senki, akkor most jött el az ideje, hogy az erőtlen rossz tanulókra se figyeljen Amerika és Európa. Tudjae büntetni konfliktuskeltéssel vagy teljesítménye megvonásával Szerbia a világot, ezen belül a fejlett Európát? Már és még nem. Már nincs a konfli ktushoz ereje, és még nincs politikai, gazdasági teljesítménye. Hallgatom, ahogy a magyar vezetők bizonygatják, hogy Szerbia veszedelmes - de maguk is tudják, hogy már csak önmagára. Mondják, hogy Szerbia gazdaságilag megkerülhetetlen - csakhogy ezt nem ne kik, hanem a befektetőknek kellene bizonygatniuk. Szerbia tragédiája, hogy a Djindjicskorszak felzárkózása - Bulgáriával, Romániával, Horvátországgal egy időben - nem sikerült, s most a dekonjunktúra idején kellene gazdasági és politikai csodát produkálni a. A vajdasági magyarok és szervezeteik többékevésbé ugyanazt sínylik, mint amit Romániában, Szlovákiában, Szerbiában az ottaniak. A "demokratikus erőknek" nagy szükségük van a magyarokra - a magyar pártokra és szavazataikra , amíg bizonyítani szükséges Európa előtt a szalonképességet. De amint bejutnak az országok az unióba, vagy a magyar pártok nem az európai bejutás zálogai, abban a pillanatban a kisebbségi erők jelentősége elvész. Másrészt nagy különbség keletkezik a gazdasági felzárkózás szakaszában a nemzeti és társadalmi csoportok között: ki, hogyan fér hozzá az erőforrásokhoz, melyik csoport alkalmas a munkaerőpiaci alkalmazkodásra? Ki és mennyire részesül a szlovák, a román és részben a szerb gazdaságok felíveléséből, az átalakulások hasznából, s ki válik ezeknek a folyamatoknak a kárvallottjává? Ekkor kétfelé ágazik az út: az egyik a modernizációs nemzetépítő, a másik a hagyományőrző nemzetvédő stratégia. A modernizációs stratégia az anyaállam egészénél gyorsabb globalizációs, piacosító, alkalm azkodó célt tűz maga elé. A polgárosuló nemzeti csoportok igyekeznek kihasználni a BukarestBudapestBrüsszel, a PozsonyBudapestBrüsszel, illetve a BelgrádBudapestBrüsszel háromszögben kialakult kapcsolataikat. Román, szlovák, szerb többékevésbé moder nizációs erőkkel igyekeznek együttműködni, s ezen keresztül forrásokhoz, befektetésekhez juttatni a magyarlakta területeket. Itt kiegyezéses, alkudozó technikák az irányt adók. A magyar pártok vezetőinek egyszerre kell elfogadott szereplőknek lenniük a rom án, szlovák, szerb és a kisebbségi magyar választók előtt, elhitetniük a román, szlovák és szerb választókkal, hogy képesek, sőt jobban képesek a modernizációs érdekeiket képviselni Brüsszelben és Washingtonban, Budapesten és Berlinben, mint saját pártjaik és politikusaik. Itt kormányzati és önkormányzati hitelesség és kormányzóképesség a verseny tétje: értek adott kormányzati szakpolitikákhoz, tudok európai nyelven, képes vagyok a város kormányzására a magyarok, románok, szászok, cigányok együttes érdekein ek megfelelően. Ebben a versenyben az számít, hogy ki szerez befektetőt az országnak, a régiónak, a városnak, ki hoz pénzt útra, iskolára, kórházra. Így alakul ki az a paradox helyzet, hogy ma ugyanazokat a választói rétegeket, ugyanazokkal az eszközökkel próbálják megnyerni az RMDSZ, a VMSZ modernizációs politikusai és a Basescuféle demokraták, a PopescuTariceanu vezette liberálisok Erdélyben, illetve a Tadics irányította demokraták a Vajdaságban. Az igazi választói verseny az önkormányzati választásoko n immár nem a kisebbségi m agyar pártok és a román vagy szerb nacionalisták között folyik, hanem az "európaibb" erők között. És sajnos, a magyar pártoknak nem sikerült
