Reggeli Sajtófigyelő, 2008. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-06-09
33 Ha például egy nagykövet teszi tiszteletét, akkor jóp ár tévé és országos terjesztésű újságok részéről is érkeznek sajtósok, máskor a média kis számban van jelen. Tibori Szabó az asztalon heverő képeket emelgette. „A feledés a deportálásokkal egyszerre kezdődött el” – mondta. Akkoriban körülbelül 96 ezren la kták Kolozsvárt, ebből 16 ezer, vagyis mintegy 17 százalék a népszámláláskor izraelitának vallotta magát. Ez a 17 százalék nem jelenik meg a holokauszt után sem lélekszámban, sem a hitközösség befolyásoló erejeként. “Minden közösség, aki a burgot lakta, s aját nyelvén adott neki nevet: így a várost hívják Kolozsvárnak, Klausenburgnak, Clujnak. Azonban a feledés annyira ráborult a közemlékezetre, hogy ma már csak kevesen tudják, hogy jiddis elnevezése is van a városnak: Kloysenburg” – idézte fel Tibori. “A feledés folyamatának különböző mozzanatai vannak, amelyek nem kötődnek feltétlenül a történelemhez vagy az emlékezéshez, hanem inkább a közös pszichológiával kapcsolatosak. A holokauszt pszichológiája közvetlenül a háború után kezdett működni, és meghatáro zza a közösségek együttélését a burgban. Legtalálóbban ezt a közös pszichológiát A Nagy Hallgatás, bővebben pedig a bűntett körüli nagy hallgatás szavakkal lehet körülírni. Kifejlődik egy objektív és egy szubjektív szituáció. Lássuk, kik ezek az emberek, akiket ezek a képek ábrázolnak. A népirtás kezdetén előbb a társadalom peremére szorították őket: kirabolták, elkobozták a vagyonukat. Majd elválasztották őket a társadalom többi részétől: a város körüli falvakba, általában iskolákba vagy zsinagógákba zsú folták be őket. Ezek után téglagyárakban kialakított gettókba, vagy a dési erdőbe hurcolták őket. Marosvásárhelyen két gettó működött: az egyik a téglagyárban, a másik a marhapiacon. Majd ezekről a helyszínekről marhaszállító vagonokban deportálták őket. A holokausztot megelőzően, az 1941. évi népszámlálás szerint, ÉszakErdélyben mintegy 165 ezer olyan személy élt, akikre a magyarországi zsidóellenes törvények kiterjedtek. A zsidók munkahelyük, vagyonuk, családjuk elvesztésével kezdődő kálváriájának a vi sszatérésük pillanatáig minden egyes eseményt a parlament és az országvezetés irányított, amelyet az állam adminisztrációja és fontos intézményei révén vitt véghez. Például a vasút legfontosabb szerepe a front ellátása lett volna, azonban mégis megtaláltá k az útjátmódját annak, hogy azok a vonatok is közlekedhessenek, amelyeken a deportáltakat a lágerbe szállították. A lényeg, hogy ezeket az embereket nem véletlenszerűen, hanem egy jól kidolgozott program szerint deportálták. A 165 ezer emberből csupán 3 540 ezer élte túl a lágert, ebből 10 ezer soha nem tért vissza Erdélybe. Többnyire nyugatra, Mexikóba vagy Palesztinába települtek ki. A visszatért 2025 ezer zsidónak azzal kellett szembesülnie, hogy házát elfoglalták azok, akik hasznot húztak a háborúbó l, vagy akiknek háza megsemmisült a háború alatt. A hazatérés pillanatában a javak visszaszolgáltatásának követelése újabb antiszemita hullámot korbácsolt fel. '46ra a helyzet odáig fajul, hogy az újságok a zsidóellenesség zászlóvivői lettek: a napi sajt ótermékek keresztény gyermekeket gyilkoló zsidókról szóló és egyéb ehhez hasonló rémtörténetekkel teltek meg. A holokausztot követően a zsidókon ellenséges érzületek, a magyar lakosságon pedig lelkiismeretfurdalás vett erőt. Ez utóbbiak számára a város ut cáin megjelenő zsidók a bűntett két lábon járó bizonyítékaivá váltak. Így nem csoda, hogy a két közösség között feszültség keletkezett, amelyet az akkori román állam még erőteljesebbre akart duzzasztani, hogy a zsidók helyzetét titkos fegyverként, a '4647es párizsi békekonferencián felhasználhassa, ami egyébként sikerül is.
