Reggeli Sajtófigyelő, 2008. június - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-06-04
28 értékeléssel, igazi tudósként, higgadtan prezentálta ellenérveit. Soha nem legyőzni, mindig csak meggyőzni akart. Azt azonban rendkívüli vital itással tette, utolsó éveiben is. Négy évvel ezelőtt Erdélybe is nyitott szívvel érkezett, s nem rejtette véka alá: azért jött, hogy az erdélyi magyarság politikai elképzeléseivel, életével, gondjaival közelebbről is megismerkedjék. Szerkesztőségünkben Ko lozsvári Grandpierre Emilre és más erdélyi barátaira utalva állapította meg: az általuk számára sokszor leírt helyre tér vissza, s ez olyan, mintha hazajönne. Amikor Párizsban, a Centre Pompidou mögötti lakásán először felkerestem, főképpen könyveiről és jövőképéről beszélgettünk. Igazi szociáldemokrata volt, a magyar szociáldemokrácia talán utolsó markáns egyénisége, aki „szabad európaiként” határozta meg önmagát, és aki a 21. századról kissé borúlátóan azt állította, hogy az „amerikai évszázad” lesz. Hí vő ember volt, akit a vallás és Isten dolgai oly mértékben foglalkoztattak, hogy a katolikus egyház is felfigyelt gondolataira. Ahogyan a történelem, társadalom- és politikatudományokat művelők világa is, akik habzsolták a magyar tragédiáról, a prágai áll amcsínyről, a csehszlovák tavaszról, II József császárról vagy pedig az Isten és a zsidóság, a zsidóság és a magyarság közötti kapcsolatokról írott könyveit és tanulmányait. kritikusai legfeljebb annyit vethettek a szemére, hogy történészként írt szövegeib en is felfelvillant a globális vagy lokális párhuzamokat megvonó újságíró, mint ahogyan újságcikkeiben is menetrendszerűen kiszólt belőle a világot távlatokból szemlélő történész. Bár politikai meggyőződéseit fennhangon hirdette, soha nem volt egyetlen p olitikai pártnak sem a tagja. Független gondolkodó volt és maradt, olyan ember, aki Párizsból is örökké Budapestre figyelt, aki a franciák között élt ugyan, de soha nem szűnt meg magyarul érezni. Fájdalmára csaknem egész életében ellenzékinek számított a saját hazájában. A Horthyrendszerben csakúgy, mint az 1949 után berendezkedett kommunista világban is. Ami nem csoda, hiszen a fasizmust és a kommunizmust egyaránt elítélte, legfeljebb azok ideiglenes sikereinek okait fürkészte a rá jellemző kíváncsiságga l. Bár egészen fiatalon áttért a katolikus vallásra, s nyugati évtizedeiben elévülhetetlen szolgálatokat tett a nemzetének, a magyar szélsőjobboldal soha nem bocsátotta meg neki, hogy a holokausztot túlélte. Bizonyítja ezt az is, hogy halálhírét az egyik neonáci magyar hírportál – amelynek nevét sem írom le – tegnap délben a következő címmel jelentette be: „Tisztul a levegő: Fejtő sem magyarelleneskedik tovább”. Aztán következett a hír: „Elpatkolt hétfőn Párizsban Fejtő Ferenc „magyar” történész, újságíró (értsd: Népszava), KeletEurópa szakértő – közölte a családja. 98 éves volt, meglehetősen sokáig szennyezte a közéletet.” Népszava. Így van, a budapesti Népszava című szociáldemokrata irányultságú napilap tiszteletbeli főszerkesztője volt. Azok elvtársai , akik még holtában is gyalázzák, akik soha nem képesek megbocsátani zsidó származását és egyenes beszédét, a holokauszt idején családjának 35 tagját pusztították el, köztük édesapját és öccsét is. Fejtő Ferenc ezt a gyászt élete végéig magában hordta. Tö bbnyire némán, szavát csakis akkor emelve fel, amikor a szélsőjobboldal réme szeme előtt időről időre ismét megjelent. Amikor vezető magyar politikust kellett kioktatni arról, hogy nem a baloldal „rontott rá a nemzetre, amikor csak alkalma adódott rá”, han em a jobboldal ártott mérhetetlenül a magyarságnak azzal, hogy két világháborúba beleráncigálta, feudális állapotokban tartotta, a nemzetiségi jogokat megtagadta, és az ország szétszaggatását előidézte. Mindezekért mély fájdalmat érzett a szívében. Olyant ájt, ahova különböző államfők a francia becsületrendet és a legmagasabb magyar kitüntetéseket rátűzték. Pedig a szíve nem a fájdalomra, hanem sokkal inkább a szerelemre teremtetett, ezt mindenki pontosan tudta. Az a sármőr Fejtő, mondták róla a hölgyek, id ősebbek és fiatalok egyaránt. Mosolygós arcát, derűs tekintetét, jó humorát, okos szavát, bölcs intéseit megőrzöm magamban, amíg élek. vissza
