Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-13
27 Nincs kiegészítő magyarázat, nincs utalás a Benesdekrétumokra, valószínűleg a hírszerkesztőnek is elege van az Európai Uniót is megjárt történetből, ami pedi g a szándékot illeti, a szerkesztő arra gondolhatott, elég tán az állandóan ismétlődő hírt elnagyoltan közzétenni, mert ki tudná megmondani, lesze valamikor belőle valami. Persze egyfajta alapvető igazságtudat, ha szabad ilyent mondani, a történelem hely es ismerete már régen helyretette a dolgokat, mindenki tudja, hogy ennyivel beérni nem lehet, a szembenézés és a nyilvános igazságtétel sem késlekedhet sokáig. Azt is tudni, hogy a tényközlés nem teljes, a leszűkítés elfedi azt a valóságot, ami hozzátart ozik a sötét fejezethez: valójában nem csak a szudétanémeteket illeti meg a kártétel, hanem masszívan megilletné a délszlovákiai magyarságot is. Természetesen ha mi ülnénk a hírportál szerkesztői székében, csak annyit mondanánk a tények kedvéért: az Edu ard Benes egykori csehszlovák köztársasági elnök által aláírt dekrétumok alapján a második világháború után mintegy hárommillió szudétanémetet fosztottak meg csehszlovák állampolgárságától, elkobozták vagyonukat és kitelepítették őket az országból. Hason ló módon sújtották a dekrétumok a több mint félmilliós szlovákiai magyarságot is, a kollektív bűnösség elvei alapján. Ennyit mindössze – és klikk. A tényeknek nyilvánvalóan sokkal fűszeresebb pikantériájuk van, mint ahogy azt leegyszerűsítve gondolnánk. A szudétanémetek lényegében arra panaszkodnak, hogy a cseh bíróságok elutasítják kárpótlási kérelmeiket, azt állítván, hogy ez a Benesdekrétumok miatt nem lehetséges. Nincs tehát mellébeszélés, következésképp van ma is kollektív bűnösség. A kollektív bűnö sség pedig azért van, mert nacionalista értelmezés szerint minden többségi nemzettől (mellesleg kérdéses, hogy ki volt a többség anno arra tájt) eltérő kultúra, nemzetség természetesen árulásra hajlamos, sőt előbbutóbb sunyin megteszi. Arról szó nincs, hogy a nagynemzeti érzelem is a jó lóhoz hasonlóan néhanéha megbotlik, úgyhogy Tisóról, tágabb keleteurópai kitekintésben Antonescuról, Szálasiról, és még nagyon sok náci kollaboránsról nem is kell beszélni. Vagyis jobb nem beszélni. Ámde, mint tudjuk, Benes igazsága él, tehát a csehszlovák állam nem is omlott volna össze a hitleri hadigépezet lánctalpas kaparása alatt, ha a németek és a magyarok nem vezették volna be limuzinon a prágai Vencel térre a véres kezű hóhért, Heydrichot. Délebbre szlovák áru lás is kizárt volt, csak néhány fasiszta győzködte, hagyják a fenébe, minek lövöldözni egymásra, jobban tennék, ha inkább feladnák a zsidókat. Hallatlan rossz film, fölöttébb nem is igaz, Oscardíjra semmiképpen sem lett volna érdemes az Üzlet a korzón, am ely nagyjából arról szól, ha emlékszünk, hogy az elrabolt zsidóvagyonokból miféle mesés gazdagságot, fényűző életet tudtak élni ott, ahol nemzeti gazdagságról általában nem írtak, vagy csak alig a nagy nyugati lapok. Persze az sem vet jó árnyékot a dekré tumok tarthatóságára, ha fennen hangoztatják, hogy a két világháború közötti német város, Prága germán lakossága, valamint a cseh királysághoz, majd az Osztrák – Magyar Monarchiához tartozó, az államhoz lojális, tömbben élő szudétanémetek jelentős része a cs ehszlovák demokráciára szavazott. Persze mindig az nyer fő hangsúlyt (ami számunkra is dunsztig ismerős), a történelemtanítás szempontjából főleg, hogy azért a szudétanémetek a Szudéta Pártra szavaztak, ami, mondanunk sem kell, germán nagybirodalmi eszmé ket táplált. Mindent egybevetve, még jó üzlet a korzón az egyoldalú kínálat: a szenvedő félnek nincs bocsánat. Sokszor meg volt mondva, törvénybe foglalva. Elég is, ha a hírportálok kávézás közben valamit csak úgy elnagyoltan odavetnek... vissza
