Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-09
8 cserélték a hűséget a török, a Habsburgok és az erdélyi fejedelemség között, mint mások a köpenyüket. Minthogy ezt a tény t később letagadni nem lehetett, kialakult az az elképesztő nemzeti gyakorlat, hogy egyszerre tartjuk nagyszerű hazafinak a török áfium ellen küzdő gróf Zrínyi Miklóst és a török császár zsoldjában álló, török pasai méltóságot viselő, és Erdélybe tatár rab lóseregekkel újra és újra betörő Thököly Imrét. Sőt Thököly szobra ott áll a Hősök terén. Vagy tekintsük a Rákóczifelkelés idejét, amikor ezrek szolgáltak hol kurucként a fejedelem, hol pedig labancként a Habsburgok zászlaja alatt. Hasonló volt a helyze t 1848ban, amikor a kezdeti össznemzeti fellángolást elkerülhetetlenül követte a megosztottság. A lakosság abszolút többségét alkotó nem magyar nemzetiségeknek csak kis része fogott össze a magyarokkal, s a magyar ajkúak lelkesedése sem tartott örökké. Em lékezzünk arra, hogy 1848 végén, amikor a kormánynak menekülnie kellett a fővárosból, a forradalmi Batthyánykormányból csak hárman, Kossuth, Szemere és Mészáros tartott ki, és a nemzetgyűlési képviselők jelentős része már nem jelent meg Debrecenben. Az ut óbbiak közül a békepártiak élesen szemben álltak a radikálisokkal, s mindkét fél lehazaárulózta a másikat. Ami a honvédsereget illeti, nehéz véleményt mondani az álláspontjukról, mert sok volt ugyan az önkéntes, nagy részük mégis ugyanúgy kényszersorozás r évén lett katona, mint azok, akik az osztrák hadseregben szolgáltak. Választásuk nem volt a katonáknak sem itt, sem ott. Az után pedig, hogy az oroszok 1849 nyarán bevonultak Magyarországra, Kossuthot csak kevesen követték Szegedre, majd Aradra és végül az emigrációba. Aki nem menekült el, és akit nem zártak fogságba, azok közül bizony sokan megkönnyebbülten sóhajthattak fel, hogy vége a szenvedésnek és a pusztításnak. Véleményem szerint a kossuthi emigráció tagjai nem voltak sem jobb, sem rosszabb magyarok azoknál, akik nem örökös harcban, hanem egy kompromisszumos megoldásban látták az ország jövőjét. Arra már nem is érdemes szót pazarolnunk, mennyire megosztott volt a nemzet az 19181919es, két egymást követő baloldali forradalom és a Horthy Miklósfél e ellenforradalom idején. De hát mást nem is várhatunk egy sokmilliós emberi gyülekezettől, legyen az magyar vagy nem magyar, amelyben minden egyén többékevésbé maga dönti el, hogy miként építi a jövőjét. Csak a totalitárius gondolkodók agyában születik m eg az a terv (szerencsére hiába), hogy egy nemzet teljes egysége tűzönvízen keresztül is megvalósítható és megvalósítandó. A második világháborúban sokan a németekkel szimpatizáltak, mások a németekkel kevésbé vagy egyáltalán nem. A magyar zsidók deport álásában sokan személyesen és lelkesen vettek részt, mások csak bámészkodtak, megint mások az ügyet nem helyeselték, és egy szerény kisebbség aktívan segítséget nyújtott az üldözötteknek. Az 1945ben alakult demokratikus koalíciós kormányt sokan új, biztat ó kezdetként értékelték, mások a Miklós Bélákban és Nagy Ferencekben árulókat, szovjetbérenceket láttak. Az 19471948. évi kommunista hatalomátvételt a történészek közül sokan úgy értékelik, hogy nem volt más, mint egy szovjet támogatás mellett végbevitt erőszakos államcsíny; mások ezzel egyetértenek ugyan, de mégis hangsúlyozzák a tömegek egy részének forradalmi hangulatát és készségét. S valóban, nem lehet jelentéktelennek tartani azt, hogy az 1944ben még csak néhány száz tagot számláló kommunista párt létszáma néhány éven belül egymillió fölé emelkedett. Vagy talán ennyi sok magyar ember lett volna közönséges opportunista? Magyarországot a Horthyidőkben jobb- és baloldali kritikusai hárommillió koldus országának nevezték, ezért nehezen elképzelhető, hogy közülük ne lettek volna olyanok, akik úgy érezték: nekik igenis nyújt valamit a kommunizmus, amikor a gyerekeiket iskoláztatja, az egészségügyi ellátást - akármilyen primitíven is, de mégis - ingyenessé teszi, s ő belőlük tszelnököt, brigádvezetőt, tanítót, házmegbízottat, rendőrt, esetleg recski verőlegényt formál. A volt koldusszegény gazdasági cselédnek vagy a családját vesztett volt zsidó üldözöttnek még az utóbbi is karriernek számított. Tagadhatatlan tény, hogy sokan húztak hasznot a Rákosiren dszerből, s általában abból az óriási társadalmi forradalomból és őrségváltásból, amely az 1938as első zsidótörvénnyel kezdődött, s csak 1953ban, Nagy Imre miniszterelnöksége idején lassult le valamennyire. 1956 őszén én már Amerikában voltam, a hazai eseményekben nem vehettem részt, de hiszem, hogy igazuk van azoknak, akik az októberi napokban nagyszerű nemzeti egységet, lelkesedést, hatalmas közfelbuzdulást tapasztaltak. Gyönyörű napok lehettek ezek. A forradalmi egység azonban mindig csak ideigóráig tart. A nagy francia forradalom résztvevői néhány éven belül levágták egymás fejét; elképzelhetetlennek tűnik, hogy ha a magyar szabadságharcot nem veri le a szovjet hadsereg, akkor is megmarad a nemzeti egység; továbbra is együtt érez Déry Tibor, Nagy Im re, Dudás József,
