Reggeli Sajtófigyelő, 2008. február - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-02-06
26 egy fél év múltán, néhány hónappal az államvizsga el ő tt egy monstre diákgy ű lés keretében kizártak az egyetemr ő l. A diákság enge m leleplez ő vezérszónoka Eugen Uricariu, az Írószövetség kés ő bbi elnöke volt. Végül a Szilágyi Júlia – Gál Ern ő – Méliusz József „vonalon” több jeles bukaresti román írót mozgósítottak érdekemben. A vizsgálat félbemaradt, visszavettek, és sebtében leállamv izsgázhattam. Falusi tanár lettem, azt nem engedték meg, hogy Domokos Géza felvegyen a Kriterion Könyvkiadóhoz. n Akkoriban még nem foglalkoztatott a menekülés, a kitelepedés gondolata? Nem, nem. 1981ben kezdtem tapogatózni, de Aczél György elvtárs azt „üzente”, hogy nem kell nekik még egy Tamás Gáspár Miklós Magyarországon! Aztán rádiós lettem, végül 1986ban döntöttem úgy, hogy ismét próbálkozom. Miután kiléptem az ellehetetlenült Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkeszt ő ségéb ő l, melyet három hónap múltá n fel is számoltak, egy ideig patkány- és rovarirtóként tevékenykedtem. Dolgoztam én már azel ő tt épít ő telepen, bányában, árultam az ócskasoron… n Szerinted – hogy a te kifejezéseddel éljek – mikor vált Magyarország befogadóból kirekeszt ő országgá? Ahhoz képest, amikor áttelepültem, nem a viszonyok változtak meg, hanem a helyzet lett más. Magyarország befogadóként viselkedett a határon túli magyarsággal szemben, mert… sajnálta ő ket, és megpróbált segíteni rajtuk. Segített is. Amikor áttelepültem, 1986ban már egy átmeneti világ volt. A Magyar Nemzetnél, ahová kerültem, még a párttitkár is odajött hozzám, érdekl ő dött, faggatott, mint az ellenzékiek. Az ellenzék nagyjából egységes volt, nem is sejtettük, hogy az új világ, ami készül, újabb és újabb cezúrákat, táborokra szakadást eredményez. Amikor Tabajdi Csaba nevezetes írása megjelent a Magyar Nemzetben arról, hogy másképp, hatékonyabban kell a határon túli magyarok helyzetével foglalkozni, ő tulajdonképpen a Párt oldaláról fejtette ki a nézeteit. Ne mondja senki nekem azt, hogy neki erre nem volt „engedélye”. Ilyen magánakciók nem kerülhettek a nyilvánosság elé a szocialista táborban. Mindazt, ami aztán a kilencvenes években elkezd ő dött, azokat a jelenségeket a saját sorsomon keresztül tapasztaltam meg. Szám omra minden egyértelm ű lett, amikor kirúgtak a Magyar Nemzet szerkeszt ő ségéb ő l. Tragikomikus volt, ahogyan a jobb kéz nem tudta, mit csinál a bal. Entz Géza címzetes államtitkár, a HTMH akkori elnöke erdélyi körútra indult, én elkísértem egészen Bukarestig . Útjáról rendszeresen tudósítottam a lapot. Mire visszatértem, kiderült, már nincs állásom. Azt mondták, írjam tovább a sorozatomat – küls ő sként. A rovatvezet ő m viszont kijelentette: nem tud nélkülem dolgozni. Most, hogy nyugdíjba készülök, megtudtam: bár már régóta nem fizettek, a munkakönyvemben évekig úgy szerepelt, hogy náluk dolgozom. Akkor rúgták ki az úgynevezett liberálisokat, a baloldaliakat, az ellenzékieket, akikre a f ő szerkeszt ő haragudott, mindazokat, akik nem illettek a képbe. Én nem tartozta m egyik táborhoz sem. Kevéssel azel ő tt választottak be a Magyar Nemzet Alapítvány Kuratóriumába. Tehát a saját kurátorukat rúgták ki. Még miel ő tt kipenderítettek volna, elküldtek Oslóba, ahol egy nemzetközi kisebbségi konferenciáról tudósítottam. Mire haza jöttem, már nem volt íróasztalom… Különböz ő lapok alapításával kísérleteztünk, nem sok sikerrel. Aztán meghívtak Japánba, a Hokkaido Egyetemre. n Netán angol irodalmat tanítani? Nem. Err ő l a mi ellentmondásokkal teli világunkról, térségünkr ő l kellett el ő adássorozatot tartanom. Tulajdonképpen egyetemr ő l egyetemre kellett vándorolnom, egyetemi tanárok konferenciáin vettem részt. Bár jól ismerték az itteni helyzetet, nem értették, hogyan alakulhattak ki ekkora feszültségek térségünkben. Szépen fizettek, uta zhattam Japánban, s ő t felajánlották, hogy a családomat is kivigyem. Különben egyfolytában tartottam kapcsolatot japánokkal, még a Ceausescuérában is. Felkerestek, vittem ő ket a Gyímesekbe, bújtattam ő ket, nem voltam ismeretlen számukra. Meglep ő dtem azon, hogy rám gondoltak és kivittek, hiszen akkoriban nem volt állásom, a házamat építettem. Amikor az ember egyedül marad, akkor nagyon egyedül van. Azt reméltem, megélek egyéni riporterként, és kezdtem járni a munkanélküli vidékeket, a leépített ipartelepek k örnyékét. Döbbenetes volt. Kezdtem ebb ő l a témából riportokat írni, aztán az egyik volt kollégám, akivel együtt dolgoztam, azt mondta: „Nem tudom lehozni csak a felét, a többit vidd más laphoz.” Már nem mertek mindent közölni t ő lem, kezdett kialakulni az ú j hatalmi világ. Ez a japán meghívás viszont sokat lendített a sorsomon. Aztán kezdtek különböz ő alapítványok kérni t ő lem tanulmányokat. Például lengyel alapítványoknak kutattam háborús témákat, melyekhez levéltárakban kellett dolgoznom. S aztán az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítványhoz kerültem.
