Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-26
27 a várható következménnyel járt együtt, hogy beszűkült a magyar oktatási és kulturális intézmények költségvetési ellátása, hanem azzal is, hogy minden korábbinál erősebbé vált a hagyományos és most kormányzati pozícióban is megjelenő kisebbségellenes nacionalizmus. A Vajdaságban bizonytalanságot okoz, hogy a Koszovó kérdése k ö- vetkeztében erősen frusztrált belgrádi kormányzatnak egyelőre sem szándéka, sem lehetősége nincs az európai integrációban való elhelyezkedésre, és ez még bizonyta lan ideig tovább nehezítheti az ott élő magyarság és az anyaország kapcsolatait. Kárpátalján sem igazán kedvezőek a folyamatok: a schengeni határ ott is tovább mélyí theti a szakadékot az ottaniak és a magyarországiak között, ráadásul a legutóbbi választáso k alkalmával az ukrán nacionalizmus is megerősödött. Általában is elmondható, hogy az utóbbi néhány esztendő, a rendszerváltoztató folyamatokkal tulajdonképpen szembefordulva, mindenütt felerősítette a hagyományos nacionalizmusokat, azokat az irányzatokat , amelyek nem az európai integrációban, hanem a nemzeti önelvűség radikális kiteljesítésében, következésképp a szomszédn é- pekkel és az országban élő nemzeti kisebbségekkel szemben érvényesülő konfrontációban látják a követendő str atégiát. Megtalálható minde nnek a következménye, méghozzá igen látványosan, Szlovákiában, Romániában és természetesen Magyarországon is, ez utóbbi esetben a szerveződő és demonstrációkat rendező szélsőséges félk atonai szervezetek mind kihívóbb fellépése jelzi, hogy a legújabb keletközépeurópai politikai „vírus” Budapestet sem kerülte el, ahogy különben a két világháború közötti korszakban is történt. A magyarországi közéletben, hadd időzzek egy pillanatra annál, amit mégiscsak a legjobban ismerek, mára sajátos és meglehetősen vesz edelmes helyzet állt elő. Az ország kétségtelenül a költségvetési reform kényszerében él, minthogy az a pénzügypolitika, amely a korábbi esztendőkben rendre évi hat – nyolc százalékos költségvetési h iányt eredményezett, semmiképpen sem folytatható. A kormány zó pártok vezetői és maga a miniszterelnök ezt a sürgető kényszerűséget ismerte fel, és a mind súlyosabb költségvetési anomáliák felszámolásának radikális polit ikájában jelölte meg a követendő stratégiát. Nem biztos, hogy minden stratégiai lépés kellő módo n elő van készítve és kellő módon megalapozott, az pedig bizonyos, hogy a kormánystratégia „kommunikálása”, vagyis a társadalom többségével való elfogadtatása, mindenképpen messze elmaradt a kívánatostól, időnként egészen csapnivaló. Pedig talán ügyesebb é s meggyőzőbb retorikával sokat lehetett volna változtatni a társadalom jelenlegi elutasító magata rtásán. Az ellenzék ugyanakkor minden reformtervet ösztönösen és csípőből elutasít, ezt tulajdonképpen könnyen teheti, hiszen nem kell osztoznia a kormányzás f elelősségében, mi több, az a számára kívánatos, hogy a reformo knak ne legyen semmiféle eredményük, pontosabban egyetlen eredményük legyen: a kormányzó pártok veszítsék el befolyásukat és a következő választásokat. A hatalom megtartásának, illetve megszerz ésének, mint politikai stratégiának, ma kizárólagos szerepe van, ehhez képest szinte mellékes kérdést jelent az államháztartás rendbetétele, akár az egészségügy finanszírozása. Pont osabban mindez inkább csak az ország kormányzásáért felelősséget vállaló té nyezők szívügye. A politikai viták és küzdelmek tétje, ahogy így „alsó nézetből” látható, már régen nem az, hogy az ország számára minél előnyösebb megoldásokat találjon a vezetés (esetleg az ellenzékkel közösen), hanem az, hogy miként lehet a hatalmat me gőrizni, illetve minél hamarabb megszerezni. A politika ilyen körülmények között nem országos vagy nemzeti pol itika, hanem pusztán pártpolitika, amely természetesen erősen kihat a politikai szereplők, a politikai tevékenység intellektuális és morális minősé gére is. Mondhatnám, mi sem természetesebb annál, hogy ez a pártérdekek szerint mozgó és hatalomorientált politizálás határozza meg az úgynevezett nemzetpolitika alakítását is, vagyis azt, hogy a magyarországi politikai elit milyen célok érdekében, milyen módszerekkel és milyen erkölcsiséggel közelíti meg a határokon túl élő magyarság t apasztalatait és szükségleteit, mondhatnám Németh Lászlói kifejezéssel: „sorskérdéseit”. Mára szinte teljesen szé tesett az a konszenzus, amely a rendszerváltoztató pártok k özött a magyar nemzetpolitika területén 1989 után kial akult, és működött vagy tíztizenkét esztendőn keresztül. A magyar nemzetpolitika mára szinte teljes egészében budapesti pártpolitikává alacsonyodott, jól mutatja ezt a „kettős állampolgárság” ügyében r endezett politikai er ő- demonstrációk sorozata, az akkori népszavazás, illetve ennek előzményei és következményei. Ha magam a határ okon túli magyarok között élnék, nem nagyon bíznám rá a magam és a köröttem élő emberi közösség sorsát a bud apesti politikára – mindenképpen óvatosságot és kevés feltétlen bizalmat javasolnék erdélyi barátaimnak is. Ma a magyarországi közélet hangos vitákkal zajlik, háborognak a pedagógusok, az orvosok, a szakszervezetek, mindenki retteg a reformoktól, és mindenki azt követeli, h ogy tulajdonképpen minden maradjon úgy, ahogy az úgynevezett „szocializmus” idején volt: azaz ne legyen egészségügyi reform, ne legyen tanügyi reform, ne legyen semmiféle reform. Egy pillanatra hadd legyek talán kevésbé udvarias és mondjak véleményt arról, hogy a refor mellenességnek milyen – szerintem nem igazán jó kedvre hangoló – háttere is van. Méghozzá, mondjuk így: szoci ológiai háttere. Az orvosok szenvedélyesen elutasították az egészségügyi reformot, a legnagyobb szenvedéllyel azt az intézkedést, amel y az úgynevezett „hálapénz” rendszerét kívánja felszámolni. Ezt a heves tiltakozást, valljuk
