Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-04
19 számú, kétségkívül hiteles forrás interpretálásánál ütköznénk megoldhatatlan problémákba, mint annak a néhány részletnek az esetében, amelyekre az új vélemények támaszkodnak.” (Metodov boj. Bratislava, 1985.) Magáról Nagymoráv ia fogalmáról P. Ratkoš megállapítja, hogy az a Mojmírféle uralom bukása után negyven évvel későbbi időből adatolható. Ellentétben az Anjoukori NagyMagyarországgal, mely a modern magyar nacionalizmusnak köszönheti kultuszát, Ratkoš szerint a csehszlovák történetírók által használt Nagymorávia fogalom tárgyszerűen indokolt, „mert így különböztetik meg a régi morvaországi morva alakulattól, amely 822 – 833 között a passaui, illetve a 833 előtti Pribinaféle Nyitrától, amely a salzburgi missziós szférához tar tozott.” Figyelemreméltó új eleme a millenniumi szlovák irodalmi termésnek, hogy a nagymorva állam központi területeinek meghatározásában mind nagyobb súlyt kapnak a hagyományos délmorvaországi részek mellett a mai Szlovákia területének egyre tágasabb r égiói is. E tekintetben kivált Matúš Kučera nézetei érdemelnek külön figyelmet. Szerinte a nyitrai fejedelemség – a törzsi elnevezések hiányának negatív bizonyítékával igazolhatóan – a mai Szlovákia egész területére kiterjedt. S hogy a nyitrai fejedelemség a Mojmírféle Morvaországhoz történt csatolása után sem veszítette el teljesen területi önállóságát, Kučera mindezt arra próbálja visszavezetni, hogy a Fredegariusféle krónikában említett, 7. század eleji Samoféle szláv törzsszövetség központját a 9. sz ázadi Nyitrai fejedelemség területével, főként Pozsony vidékével igyekszik azonosítani. A nyilvánvalóan védelmi szövetség funkciójára korlátozott „Samoféle birodalom” ebben az összefüggésben a mai Szlovákia területén már a 7. században kibontakozó szláv á llamalkotó tevékenység, illetve a szlovák nemzeti individualitás alapkövét hivatott jelenteni. A nyitrai fejedelemség így azután „a Samoféle birodalom mély történelmi gyökereihez” visszanyúló, „erős és jól szervezett politikai egységet” alkotott, amely Na gymorávia keretei között is „bel- és külpolitikájában nemritkán saját világot” teremtett. (HČ, 1985. 2. sz. 183. 1.) Ami pedig Nagymorávia keleti felének kiterjedését illeti, az öt évvel ezelőtt kiadott csehszlovák történeti szintézis még csupán mint nyi tott kérdést említi az északi (Liptó, Árva) és a keleti (Szepes, Zemplén) területeknek a kétségkívül centrális jelentőségű nyitrai fejedelemséghez való szorosabb viszonyát. Ratkoš és a sok részkérdésben más véleményen álló Kučera a régészekkel egybehangzóa n már az Ung folyásvidékéig tolja ki a nagymorva állam központi magjának keleti határait (vö. a Kučeraféle térképpel a 18. oldalon). Ratkoš a centrális területek meghatározásában egy kissé mértéktartóbb. A moszkvai kötetben átdolgozva újraközölt fenti t anulmányában a központi területet a következőképpen határozza meg: „833tól 874ig Nagymorávia magjának határait hozzávetőleg a következőképpen jelölhetjük ki: délen a Duna medre (858 után a Duna jobb partján található Pilis hegységgel együtt), továbbá a M átra déli lejtői a Tokajihegységig, azt követően valószínűleg az Ung folyó medre; északon a határt a Kárpátok gerince, nyugaton pedig a Cseh – Morvahegyvidék, illetve a Dunába torkolló Kamp folyó alkotta a határt.” (HC, 84.l.) A pozsonyi szakfolyóiratban ennél is visszafogottabban foglalt állást Peter Ratkoš: Nagymorávia fogalma alatt „a Mojmír fejedelem által igazgatott állam központi részét kell értenünk, tehát a régi Morvaországot és a hozzá csatolt Nyitravidéket, mégpedig 833tól a Mojmírféle hatalo m 907. évi megszűntéig.” (HČ, 202. 1.) A birodalom fogalmat Ratko szerint csupán I. Szvatopluk uralma idején jogosult használni, nevezetesen az általa hosszabbrövidebb ideig meghódított és a nagymorva törzsterületekhez többékevésbé hozzácsatolt szomszédo s területek birodalmi léptékű területkomplexumára vonatkozóan. Ennek a szvatopluki expanziónak az eredményeként vált a Nagymorva Birodalom részévé a viszlai fejedelemség, a Tiszántúl, Csehország, Lausitz és Szilézia. Ratkoš szerint ily módon Nagymorávia át menetileg birodalmi jelleget nyert, amit 895 – 897 között vesztett el. Érdekes eleme a szlovák Nagymoráviairodalom újabb vonulatának az eddig általában DélCsehországra lokalizált 7. századi Samoféle első nyugati szláv államalakulat új területi meghatáro zása. Matúš Kučera főként a dévényipozsonyi régészeti ásatások alapján a Samoféle állam központját a Duna – Morva folyó összefolyásának vidékére helyezi. Ily módon több mint két évszázados szláv állami fejlődés eredményének tekinti az ugyancsak régészeti l eletegyüttesekkel bizonyítottnak mondott, fejlett protofeudális szláv társadalom kialakulását. Kučera új és nagyívű eszmefuttatásait a csehszlovák régészeti kutatásokra, a Kárpátmedencébe eljutott keleti nomád népek összehasonlító vizsgálatára alapozza, e zen túlmenően pedig bevallottan „Szlovákia és a szlovákok történetének egységes koncepcióját” szem előtt tartva, fölöttébb leleményesen jelöli ki a Nagymoráviairodalom aktuális hangsúlyait. A 7. századi Samoféle állam és a 9. századi nyitrai fejedelemség , illetve Nagymorávia közti folytonosság problémájának felvetését egybekapcsolja a szlávnomád (szláv – avar, illetve szláv – magyar szimbiózis) államalkotó jellegének feltételezésével. A nyitrai fejedelemség viszonylagos önállóságának, illetve a morva – nyitrai „dualizmusnak” a kifejtését azért tartja fontosnak, mert „enélkül a megkülönböztető alap nélkül, melyet már a Pribinaféle fejedelemség megteremtett, semmiképpen sem tudnánk megmagyarázni és megvilágítani annak a szlovák etnikai sajátosságnak a keletkezésé t és fejlődését, ami a szlovák nemzet kialakulásának bázisát jelentette.” (HČ, 184. I.)
