Reggeli Sajtófigyelő, 2008. január - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya
2008-01-21
26 A templomok most még hangsúlyosabb szerepet kaptak a magyar kultúra ünneplésében, mint korábban, hisz a református Láncostól kezdve a magyar görög katolikusok Szent Miklóstemplomáig sok helyen külön méltatták a jeles napot. ► Román – magyar kokárda „Az a tény, hogy a Román Kultúra Napja csak egy héttel előzi meg a Magyar Kultúra Napját, adta azt az ötletet, hogy megszervezzem a Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek Nemzetközi Kiállítását, összekötvén a két ország kulturális napját” – fogalmazott Tóth István, a Romániai Fotóművészek Szövetségének elnöke a Budapesti Román Kulturális Intézetben (BRKI) a hét végén. Hetven kép, m elyek egyegy különleges, meghökkentő, szép vagy hihetetlen pillanatot mutat be: az elárasztott Bözödújfalut, az arany tojást, a mobiltelefonnal és digitális karórával felszerelt juhászt vagy éppen a japán mosolyt. Színes és feketefehér alkotások ezek, a z alján két aprócska zászlóval, melyek a készítő nemzetiségét, illetve lakóhelyét jelölik. Ezek a zászlók a kiállító művészek nemzeti szimbólumai is lettek, a két ország lobogójának színeiből egy kokárda készült, amelyet a budapesti megnyitón a szervezők é s a házigazda – Bartha Csaba, a BRKI igazgatóhelyettese – a mellkasukra tűztek. vissza Szikla és kavics Új Magyar Szó 2008. január 21. Szerző: Székedi Ferenc A maroknyi székely minden ellenkező jóslat és minden érzelgősro mantikus verssor dacára nem porladt el. Úgy gondolom, most valóban nem kellene abbahagyni azt a székelyföldi jövőképvitát, amely az eddigi szólamokkal ellentétben végre próbál leszállni a földre, gazdasági, társadalomtudományi, történelmi, publicisztikai , közigazgatási, politikai, vidékfejlesztési, művelődési és ki tudja, még milyen töredékekkel fűszerezve kezd olyannyira terebélyesedni, hogy ráharaptak a médiumok, következésképpen adott a folytatás lehetősége. Sőt, mi több: néhány személyes kitételtől eltekintve, amelyek hátsó politikai szándékokat vélnek felfedezni az egyéni vélemények között, végre eljutottunk oda, hogy valóban érvek, érvrendszerek, meggondolások és megfontolások ütköznek vagy egészítik ki egymást, ráadásul nem csupán közvetlen közél eti szereplők, hanem más foglalkozásúak, más nemzedékbeli érdeklődők között. Nagy kár lenne tehát elszalasztani a vita tartós folytatásának a lehetőségét, mert ez adhatja meg a keretét annak, hogy a közhelyekről leválva a valós székelyföldi helyzetképpel nézzünk szembe. És azt hiszem, ebben az önszemlélődésben leginkább Bíró A. Zoltán társadalomkutató egyik mondatára érdemes támaszkodni. Paradox dolog – írja Bíró A. Zoltán – , hogy a jövőképet a székelyföldi magánéletben, a családi életvezetésben sikeres en működtetjük, miközben lokális vagy regionális léptékben az ilyen kép sehogysem akar összeállni. Úgy gondolom, ezzel a mondattal jutunk el a székelyföldi átalakulások és általában a székelyföldi élet gyökereihez. A történészek mindmáig csodálkoznak azo n, hogy a zártság vagy a nyitottság, a nehéz történelmi, földrajzi, gazdasági, etnikai, tudatosan elszigetelt vagy éppenséggel erőszakolt modernizációs és más körülmények között a székelység kisebbnagyobb hullámzásokat leszámítva gyakorlatilag számbelileg is megmaradt azon a területen, ahová megtelepedett, miközben országon innen és országon túl bőven akadt ellenpélda akár a szétszóródásra, a felszívódásra, akár a terület végleges elhagyására és felhagyására. A maroknyi székely azonban minden ellenkező j óslat és minden érzelgősromantikus verssor dacára nem porladt el, mint a szikla, hanem alakult, csiszolódott, és inkább úgy maradt meg, mint a kavics, amely üveg ide és alumínium oda, mind a mai napig az építkezések nélkülözhetetlen kelléke.
