Reggeli Sajtófigyelő, 2007. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-11-15
35 E. S.: A hidegháború idején nagyon szorosan kötődtünk a keresztény uniópártokhoz (CDUCSU), hiszen ők felvállalták a kitelepítettek ügyét, miközben a szociáldemokraták Willy Brandt keleti politikája idején inkább marginális p roblémaként kezelték. Szélsőséges pártok, amelyek egyébként mindig sértett, vesztes emberek sorsából kovácsolnak tőkét maguknak, a mi körünkben soha nem tudtak gyökeret ereszteni. S ha voltak ilyen kísérletek, akkor gyorsan cselekedtünk. Már elnökségem ide jén történt, hogy az egyik helyettesem elkezdte az auschwitzi áldozatok számát relativizálni - hogy nem is annyi volt, amennyi , meg is váltunk tőle. HVG: Korábban azért a kitelepítettek is keményen támadták Willy Brandtot, mondván, keleti politikájával gyakorlatilag elismerte az OderaNeissehatárt... E. S.: Az OderaNeissehatár csak azóta nemzetközi jogilag is érvényes határ, amióta - a német újraegyesítést követően - a német parlament, a Bundestag elsöprő többséggel megszavazta, törvényben legitimált a. Azóta minden demokrata, így a mi szervezetünk számára is elfogadott. HVG: Nem próbálta még meg mindezeket Lengyelországban is így bemutatni? Hiszen akkor csökkenteni lehetne a feszültséget. E. S.: Jártam már Lengyelországban, előadást is tartottam, s arról is beszéltem, hogy Németországnak menynyi jóvátennivalója van a lengyel néppel szemben. Azt is elmondtam, mennyire csodálom a lengyeleket, akiknek háromszor darabolták föl az országukat, mégis azt éneklik: "Nincs még veszve Lengyelország..." Mindkét kezemet kinyújtottam a megbékélés érdekében, azzal a kéréssel, hogy azért ők is próbálják meg magukat beleélni azok helyzetébe, akiket elkergettek szülőföldjükről. De nem figyeltek rám. Varsó elfordította a fejét, mert megingattam egy ellenségképét. A vars ói felkelés 60. évfordulójára itt, Berlinben rendeztünk egy emlékünnepséget, amin részt vett többek között Ralph Giordano, a baloldali német értelmiségiek egyik vezéralakja, Karl Lehmann kardinális, a katolikus püspöki kar elnöke. Ám Lengyelországban ahely ett, hogy méltányolták volna együttérzésünket, felháborodtak: hogy jönnek ehhez a német kitelepítettek? S ilyenkor azért felteszi az ember a kérdést magának: mit kell még tenni, milyen gesztusokra van még szükség? De nem adom föl a reményt, a megbékéléshez vezető út nyitva áll. Tudja, hogy Herbert Hupka, aki a sziléziai kitelepítettek egyik képviselője volt, s ugyancsak az ellenségkép szerepét töltötte be Lengyelországban, egykori lakóhelyén, a sziléziai Ratiborban végül díszpolgár lett? Ki tudja, talán egy szer én is az leszek a szülővárosomban... HVG: Járt már ott? E. S.: Mindig készültem rá - és mindig elhalasztottam. Attól tartottam, látogatásommal muníciót szolgáltatok az ottani szélsőjobboldalnak, akik azzal riogathatnak: "Látjátok, már jön a Steinbac h." Legutóbb most az ősszel szerettem volna utazni, de akkor voltak a választások, s ezzel a Kaczinsky ikreknek szállítottam volna ezüsttálcán a lehetőséget. Most először meg kell alakulnia az új kormánynak, s Donald Tusknak van éppen elég tennivalója, hog y visszavezesse az országot egy visszafogottabb mentális állapotba. HVG: A második világháború után nemcsak német, hanem más kitelepítettek is voltak. Ön szerint - aki egyben a keresztény uniópártok parlamenti frakciójának emberjogi szóvivője is a Bundest agban - hogyan kell ma foglalkozni ezzel a kérdéskörrel? E. S.: Nem csak a második világháború után voltak kitelepítések. Alapítványunkkal, amelynek társelnöke haláláig Peter Glotz, a neves szociáldemokrata politikus volt, tavaly rendeztünk egy kiállítást arról, mennyi szenvedést hozott e tekintetben a 20. század. Csak Európában több mint harminc népet vagy népcsoportot üldöztek el lakóhelyéről. A politikának kedvelt, bevált módszere volt ez, hogy megszabaduljon a nemszeretem kisebbségektől. S hogy mennyir e komplex kérdéskörről van szó, azt az akkori Csehszlovákia, Magyarország és Németország példája is mutatja. Magyarország kitelepítette az ottani németek felét, a lengyelek elüldözték a németeket, miközben KeletLengyelországból az oroszok meg őket telepít ették ki - ördögi kör. Azt kifejezetten fájdalmasnak tartom, hogy a Benesdekrétumokat Szlovákiában most ismét megerősítették. Minden ország jót tesz saját magának, ha felszámolja a történelmében fellelhető sötét foltokat. Különben megmaradnak a feszültség ek, amelyek viszont sokkal gyorsabban feloldódnak, ha kimondjuk: az, amit elődeink tettek, nem volt rendjén, ezért felelősséget viselünk, és együttérzünk azokkal, akik elszenvedték. Örülök, hogy alapítványunk ez irányú törekvéseit olyan személyiségek támog atják, mint Kertész Imre és Konrád György. vissza