Reggeli Sajtófigyelő, 2007. november - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-11-08
12 ugyanaz a paternal izmus, akkor is, ha 2004ben, az európai parlamenti választások idején a "kádári kisember" kulturálisan még a szocialistákhoz kötődött. Orbán Viktor október 23i beszéde a magyar politika elmúlt évtizedeinek legnagyobb társadalompolitikai tanulságaihoz té r vissza, s ezek közül a legfontosabb a középosztály és a szegények ("a kisemberek és a polgárság") szövetségének szükségessége. Így beszélt a szónok az ő történelmi szövetségükről: "Azt javaslom, hogy a leszakadók, az egyre nehezülő sorsú kisemberek kösse nek történelmi szövetséget a polgársággal, akiket lesüllyedéssel fenyeget a mai politika. [...] Igenis, a polgárok és a plebejusok közötti történelmi szövetség megváltoztathatja a magyarok ma még borúsnak ígérkező jövőjét. A népszavazás olyan történelmi eg ységet kovácsolhat, amelyre 1956 óta nem volt példa. Olyan egységet szülhet, amelyre majd' két évtizede hiába várnak a magyarok." A kijelentést elemző gondolatmenetünket jó messziről indítjuk. Arisztotelész óta egészen világosan tudjuk, hogy a demokráciá nak társadalmi alapjai vannak. Arisztotelész azt mondja: csak ott lehetséges demokrácia, ahol a középosztálybeliek száma messze meghaladja a szegényekét, mert csak így képzelhető el, hogy a politikai döntések ne a szociális irigység, hanem a közjóért érzet t felelősség jegyében szülessenek. Ha a szegények vannak többségben a társadalomban, akkor a szociális számla kiegyenlítése vezérli a politikai döntéseket; az ilyen társadalom többsége gyakran áldozatul esik a demagógoknak, és végső soron tekintélyuralomba hajlik. Erős középosztály nélkül tehát a demokrácia lehetetlen. Ebből két következtetés is adódhat. Az egyik: Orbán Viktor ismeri azt a gondolati tradíciót, mely a társadalmi szerkezet és a politikai berendezkedés között szoros összefüggést tételez föl, é s ennek alapján arra a következtetésre jut, hogy a mai Magyarország nem alkalmas a szilárd demokrácia fönntartására (ahogyan a két világháború közötti "hárommillió koldus országa" sem). Ezért, ha (legyünk jóindulatúak) átmenetileg is, de csakcsak szükség van valamiféle tekintélyuralomra. A másik: Orbán a fenti tradíció ismeretében arra a következtetésre jut, hogy a társadalmi szerkezetből eleve adódó politikai ellentétet a szegények és a középosztály között valamilyen módon ("szerződés", "összefogás") már most tompítania kell. Hiszen: nem lehet koherens közpolitikai programokat meghirdetni, ha fennmarad az erős feszültség a kádári középosztály kiváltságőrző igényei és a Kádár alatt, majd Kádár után elszegényedettek szociális elvárásai között. Márpedig ezt a "szociális békét", melyre aztán a demokrácia kiszámítható működése ráépülhet, jelenleg csak igen erős leegyszerűsítésekkel, ködösítéssel, egyszóval demagógiával lehet, ha nem is elérni, de legalábbis láthatóvá tenni. Nem mellesleg ez a "szociális béke" l ehet a választások megnyerésének záloga is. Ha így értjük Orbán beszédét, akkor arra is választ kapunk, hogy miként lehet egy "polgári pártnak" oly széles bázisa, mint amilyen manapság a Fidesznek van, egy oly kevéssé polgáriasult társadalomban, mint amil yen ma a magyar (és az összes keletközépeurópai). Ez csak akkor lehetséges és csak akkor váltható át szavazatokra is, ha a "polgári párt" tulajdonképpen nem a polgárok osztálypártja - ilyenek már amúgy sincsenek , hanem "néppárt", azaz a középosztályt e gyébként zsigerileg gyűlölő "kisemberek" pártja is. Az igazán politikust próbáló föladvány tehát így hangzik: hogyan lehet a társadalmi szerkezet megörökölt ellentmondásait eltitkolva és föloldva megnyerni a választásokat? Nos, az már bizonyosnak látszik, hogy a népszavazás nem a legjobb út errefelé, s ezt Orbán Viktor vélhetőleg pontosan tudja. Többen is beszámolnak arról, hogy mintha repedések lennének a különböző népszavazási kérdéseket aláíró csoportok között. A nyugdíjasok nem mindig írják alá a tand íj eltörlésére vonatkozó kezdeményezést, a hallgatók pedig a vizitdíjra és a kórházi napidíjra vonatkozót. Ez pedig - ha igazak az értesülések - már valamiféle változást jelez, mondjuk 1995höz, a tandíj bevezetésének első kísérleteihez képest, amikor nagy mamák is lelkesen részt vettek a tandíjellenes tüntetéseken. Ez az elmozdulás lehet a jele annak, hogy a társadalmi privilégiumok kádári szolidaritását e privilégiumok nyílt versenye váltja föl. 1995ben még csak először szembesült a társadalom nagy része a szűkös gazdasági erőforrásokkal, a Kádárrendszer túlköltekezésének végével, jobban mondva a vég kezdetével. Akkor még az emberek reménykedtek abban, hogy egyszerre fönntartható minden privilégium, ha ebbéli erőfeszítéseinkben szolidárisak vagyunk egymás sal: én kiállok a tiédért, ha te is kiállsz az enyémért, s kölcsönösen túszul ejtjük az államot, mely amúgy sem lehet a társadalmi szolidaritás letéteményese. Mára ez
