Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-25
17 román állam finanszírozta, ez lehet szupralojalitásának a magyarázata. Összetett, különös, eltorzult identitás az övék: magas szinten, a legmagasabb szinten művelik a nyelvünket, ismerik a kultúránkat, de teljes mértékben igyekeznek belesimulni a pánromán identitásba. Persze, jómagam is úgy vélem, hogy senkire semmit nem szabad ráerőszakolni. Kinekkinek a saját lelkiismerete és szabad akarata szerint kell választania, kivoltát megtalálnia. Ha ez mindenkinek a szabadsága, akkor a miénk is. Vagy van valakinek identitástudata, vagy nincs. Én ezzel az identitástudattal nőttem fel, ebben élek, nem hiszem, hogy valakinek joga volna azt megtiltani vagy kétségbe vonni! Mi több: el kell fogadnia, és el kell ismernie azt!” A romániai arománok először 1995ben kezdtek mozgolódni, először 1996ban merték nyilvánosan megülni nemzeti ünnepüket. 2004ig lényegében minden megnyilvánulásuk kulturális jellegű volt. Aztán 2005ben egy Bukarestben több ezer emb er részvételével megtartott grandiózus fesztivál keretében jelentették be önállósodási törekvéseiket és kezdték el ostromolni hivatalos beadványaikkal a román hatóságokat és intézményeket. „Nem kértünk semmiféle különleges jogot, nekünk nincsenek olyan nag yra törő követeléseink, mint önöknek magyaroknak az autonómiát és egyebeket illetően – mosolyog ránk Mariana. – Az a kulturális rendezvényen kimondatott, hogy nemzeti kisebbséggé akarunk válni, csupán azt igényeljük, ami az országban érvényes törvények sze rint jár nekünk: meg akarjuk őrizni a nyelvünket, a kultúránkat, az identitásunkat. A képlet egyszerű: adózó, méghozzá jól adózó (!) állampolgárai vagyunk Romániának, hiszen sok sikeres vállalkozó, sok nagy jövedelmű szakember került ki köreinkből, ebbéli minőségünkben csupán azokat a jogokat követeljük magunknak, amelyek – az itteni atipikus demokrácia ellenére – minden állampolgárnak kijárnak. Az RMDSZ egyes reprezentánsaitól is valós támogatást kaptunk, nem hivatalos tapogatózásaink során kinyilvánítottá k, hogy jogosnak vélik törekvéseinket. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezt megelőzően már 1999ben néhány lelkes pedagógusnak köszönhetően előbb Konstancán és Mihail Kogalniceanu községben, azokon a településeken, ahol a legnagyobb tömbben élünk, elkezdő dtek az armán kultúra és civilizáció témakörében megtartott első órák. Nem, nem anyanyelvoktatás formájában, de egyre több helyütt igényelték a szülők, a fiatalok ezeknek az opcionális kurzusoknak a megtartását. Persze semmiféle anyagi alapunk nincs arra, hogy valamilyen formában ösztönözzük ezeknek az óráknak a látogatását, de az armán kultúra és történelem iránt érdeklődő gyerekek száma egyre nőtt, 2005ben már nyolc tanintézetben vetettük meg a lábunkat. Bár örömmel tapasztaljuk, hogy az ifjaink jelentős része fogékony a nemzeti identitásunk megőrzését célzó törekvéseink iránt, nyíltan fel is vállalják kivoltukat, eljárnak a rendezvényeinkre, mégis – egyrészt szétszórtságunk, másrészt oktatási és kulturális intézményeink hiánya miatt – nyelvünket egyre ke vesebben beszélik. Persze, már az identitásvállalás is nagy dolog, hiszen anyám szegény, három évtizeddel ezelőtt, egyetemistaként csak magamagának, legfeljebb néhány armán kollégája társaságában vallotta be másságát és szólalt meg az anyanyelvén. Ez a bef elé fordulás egyfajta önvédelem volt, miközben a nacionálkommunista éra Romániájában igen hatékonyan zajlott az elnemzetietlenítés folyamata. Most már – bár törekvéseink jelenleg is süket fülekre találnak, s időnként kampányszerűen össztüzet zúdítanak mozg almunkra az illetéktelenül közbeavatkozó Román Tudományos Akadémiától a médiavilágig – legalább van rádióadásunk, megjelenik egy folyóiratunk, néhány könyvünk, jó kapcsolatokat építettünk ki a balkáni államokban és világszerte diaszpórában élő feleinkkel, és immár minden eszközzel igyekszünk a nemzetközi szervezetek s a közvélemény figyelmét felkelteni helyzetünk és törekvéseink iránt. Mivel az illetékes román hatóságok jó esetben legfeljebb csak meghallgatnak bennünket, mint legutóbb az államelnöki hivatal néhány tanácsosa, aki úgymond közvetítői szerepet vállalt fel ügyünkben, bármiféle eredmény nélkül, nem maradt más hátra, mint hogy a nemzetközi fórumokon folytassuk a küzdelmet. Már az Európai Bizottság, illetve az Európai Unió székhelyén is megfordultun k, a FUEV, melynek tagja vagyunk, teljes mértékben támogat bennünket, és több nyugateurópai, strasbourgi képviselő megígérte, hogy eljár az érdekünkben. Egy népes képviselődelegáció érkezését várjuk Romániába, tagjai a helyszínen akarnak tájékozódni a ro mániai armánság problémáiról. Rövidesen a FUEV plenáris ülésén lesz lehetőségünk ismertetni a helyzetünket.” Aromán menyegző Mariana véleménye szerint nemzetfelei hűségének az anyanyelv, a kultúra és a hagyományok megőrzése mellett van még egy igen beszéde s bizonyítéka: a mai napig kevesen kötnek közülük vegyes házasságot, a maguk köreiben igyekeznek társat találni. Bár a Balkán négy sarkából sodródtak Dobrudzsába, a farsarióták, gramusteánok, pindusiak keresik egymást, szót értenek egymással, hiszen némi, főleg szókincsbeli eltérés ellenére ugyanazt a nyelvjárást beszélik. Mariana nagyszülei például Görögországból, a férje nagyszülei pedig Bulgáriából vándoroltak be Romániába. A Budes házaspár egy aromán ortodox pópa (prevtu) áldásával fogadott örök hűséget egymásnak, s a gyermekeiket is ugyanaz a tisztelendő keresztelte, természetesen aromán nyelven. Bár hivatalosan nem tarthatnak anyanyelvű liturgiát, többezres konstancai közösségük azokba a templomokba jár, ahol feleik hirdetik Isten igéjét. A Fara Armena sca kezdeményezésére széles körű mozgalmat indítottak egy saját templom felépítéséért, ahol a hívek anyanyelvű szentmisében részesülhetnek.
