Reggeli Sajtófigyelő, 2007. október - Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Főosztálya
2007-10-12
9 A kommunista diktatúra idején a párt vagy a szekuritáté nyomására behálózottak tetteire ma nincs erk ölcsi mentség. Hiszem, hogy a morális megtisztuláshoz vezető út csak múltbeli, áldatlan tetteink vállalása jegyében járható be. Ezért állok a nyilvánosság elé. Nyilatkozatomhoz az alábbi körülmények kapcsolódnak: Mióta kamerát vettem a kezembe, az 1970es évek közepétől, a román párt- és állami szervek, nevezetesen az RKP propaganda osztálya és a szekuritáté érdeklődésének holdudvarába kerültem. Ezek munkámra és minden ezzel kapcsolatos kérdésre vonatkozó beszámolási kötelezettségre szólítottak fel. Miután ennek hónapokig nem tettem eleget, családomat, pontosabban már megromlott egészségi állapotú Édesapámat érintő kényszerhelyzet elé állítottak. Tudtam, hogy őt, dr. Xantus János tanárt a szekuritáté régen figyeli, hogy korábban többször behívták s egy hosszabb benttartózkodásakor, amikor tanítványait is kivizsgálták, súlyosan bántalmazták. Ezt a traumát élete végéig nem heverte ki. A szekuritátéval való együttműködésre tett kétszeri kísérlet elől gimnazista koromban, majd néhány évvel később, hus zonévesen, kétszer kitértem. Ezért a továbbiakban kikényszerített beszámoltatásom pártvonalon történt. Erre a Megyei Pártbizottság propaganda osztályán szólítottak fel, ahol közölték, hogy a televízió munkatársaként ez tevékenységemmel járó kötelesség em, mivel akkor a rádió és a televízió a Kommunista Párt Központi Bizottságának közvetlenül alárendelt intézményként működött. A párttal való együttműködést elfogadtam, hogy dolgozhassak. Ezt követően hosszabbrövidebb megszakításokkal, telefonhívásra meg kellett jelennem a pártszékházban, ahol sokszor a legapróbb részletekig kikérdeztek. Mindvégig az volt a benyomásom, hogy mindenről tudnak, minden lépésem figyelik. Nemegyszer kérdeztek rá személyes, sőt családban elhangzott beszélgetésekre is. Hogy me gfigyelés alatt tartanak, azt értésemre adták. Azt is közölték, hogy az országban kamerával „ideoda szaladgálni” nem lehet. Sejtettem, hogy folyamatosan lehallgatnak, amire sok, erre vonatkozó jel mutatott. 1976tól a '80as évek közepéig a szekuritáté három alkalommal hivatott be kihallgatásra és nyilatkozattételre, amikor engem faggattak – magamról. Ennek részleteire itt nem térek ki. Ilyen körülmények között került sor beszámoltatásomra, mely televíziós munkám minden vetületére kitért. Mindvégig úgy éreztem, hogy mi ndez formális, hiszen igen jól tájékozottak voltak és sokszor „segítettek” emlékezni. Olyan ismeretanyag birtokában voltak, melyek mások jelentéseiből vagy lehallgatások anyagaiból származhattak. Idegeket őrlő, pszichológiai kötélhúzás volt – pártmunkának álcázva. Ez a lelkiállapot, az akkori körülmények, a folyamatos behívások, az állandó fenyegetettség érzete és a körülöttem eluralkodott pszichózis vezetett oda, hogy huszonévesen a filmestelevíziós tevékenységemre vonatkozó beszámolási kötelezettséget képtelen voltam megtagadni. Választhattam: itthagyom testilegl elkileg meggyötört Apámat, akinek támasza voltam és itt hagyom „Besúgok a jövőnek” – írta Könczei Ádám naplójában. Most, ahogy olvasgatom a róla szóló jelentéseket – ismétlem, csa k olvasgatom, mert nehezen tudom megemészteni, sőt sokszor nem is akarom megérteni – , minduntalan felötlik bennem, voltake egyáltalán igazi barátaink azokban az átkozott időkben? Vagy idejekorán megérezte, hogy azok, akik hozzánk jártak: könyvet kölcsönöz ni, érdeklődni családi gondjainkról vagy véleményt hallani bizonyos közéleti kérdésekről, csupán „álbarátok” lettek volna? Sajnos, ő nem érhette meg a számonkérést, ezennel a szembesítés elmaradt. De ha van valaki, aki könnyíteni szeretne a lelkiismereté n, még gyújthat egy szál gyertyát halottak napján az emlékére. Könczei Ádám felesége, Tolna Éva a férjéről jelentőknek
